purusaszja mukham brahma ksatram étaszja bahavah

urvór vaisjó bhagavatah padbhjam sudró vjadzsajata

FORDÍTÁS: A bráhmanák az Úr száját, a ksatriják a karját, a vaisják a combját képviselik, a súdrák pedig a lábából születtek.

Felmerül az a kérdés, hogy mi a vaisnavák viszonya az itt leírt varnásramhoz. A varnásrama a guna-karmától, vagyis attól függ, hogy milyen természete van valakinek, és milyen kötõerõ hat rá. Ugyanakkor azonban a Bhagavad- gítá elmagyarázza, hogy sza gunan szamatitjaitan / brahma- bhujaja kalpate. És kikre vonatkozik ez? Mam csa jó 'vjabhicsáréna bhakti-jógéna szévate. A bhakti-jógíkra.

Néha mi is bhakti-jógínak tituláljuk magunkat, de itt Krisna nyilvánvalóan elmagyarázza, hogy ki az igazi bhakti-jógí. Avjabhicsarini. Olyan valaki, aki sosem esik le a szolgálat szintjérõl. Mindig ugyanazon a szinten van: karmana manasza vacsa, a testével, az elméjével és a szavaival teljesen elmerül a szolgálatban. Ánukuljéna krisnau-sílanam, és sohasem csúszik vissza errõl a szintrõl.

Ki az, aki sosem esik le errõl a szintrõl? Akkor hányan bhakti-jógík? Akkor mennyire gyakoroljuk mi az odaadó szolgálatot?

Olyan ez, mint amikor a katonaságnál az elsõ napon odaadják a ruhát és minden mást. Felöltözünk katonának, és akkor a tizedes azt mondja, hogy „hé katona, gyere ide!” Tehát már katonának nevez, pedig még azt sem tudod, hogy a puska melyik végével kell lõni. Mitõl lettünk katonák? Attól, hogy a katonák ruháját viseljük. És ha ott maradunk, akkor ott lesz a kiképzési idõ, amikor megtanuljuk, hogy mit jelent igazi katonának lenni. Itt is ugyanaz a helyzet, hogy mi is jövünk. Itt a ruha, a borotva, a tilaka, és aztán már úgy szólítanak minket, hogy „prabhu, mátádzsí, bhakta, brahmacsárí, brahmacsáríni!” De nincs még meg az avjabhicsaríni-bhakti, és emiatt még mindig ott van a kötõerõk hatása. Nem közvetlenül, hanem közvetve, de még így is komolyan befolyásolnak bennünket. Az eredmény, hogy amit csinálunk, az nem avjabhicsaríni. Ha a bhakta nem sza-guna, nem transzcendentális, akkor hogyan lesz transzcendentális ahhoz a rendszerhez képest, amirõl itt szó van? Tehát egy vaisnavának is tudnia kell, hogyan vegyen részt a varnásrama rendszerben.

Mit jelent a gyakorlatban a varnásrama rendszer?

Srila Prabhupáda a Purusa-suktát idézi itt: brahmanó 'szja mukham aszid, bahu radzsanjah kirtah. És itt ugyanez van: purusaszja mukham brahma ksatram étaszja bahavah urvór vaisjó bhagavatah padbhjam sudró vjadzsajata

Mindenkinek más helyzete van a virat-rúpán, az önmegvalósítás pedig vidjam csavidjam csa jasz. Az Isópanisad elmagyarázza, hogy tudnunk kell, hogy mi a felszabadult és ezzel egyidõben azt is, hogy mi a lekötött azonosságunk. Ha mindig csak azt idézem, hogy mennyire felszabadult vagyok, vagy hogy mi egy vaisnava felszabadult szintje, ugyanakkor viszont nem viselkedem annak a szintnek megfelelõen, és nem fogadom el a jelenlegi helyzetemet, akkor hogyan fogok viselkedni? Hova illek be, melyik társadalomban lesz helyem? Nincs helyem a transzcendentalisták között, és nem akarom elfogadni azok között sem a helyzetem, akik még érintik az anyagi világot.

Ahogy Ardzsuna mondja, ez varna-sankara: itt nincs tiszta azonosság. Nyilvánvaló tehát, hogy kinek mit kell csinálnia. A Bhagavad-gítá tizennyolcadik fejezete is ezt hangsúlyozza: szamó damasz tapah sócsam / ksantir ardzsavam éva csa (Bg.18.42). Megmondja, hogy mit csináljanak a bráhmanák, a ksatriják, a vaisják és a súdrák.

Amikor eljövünk a Krisna-tudatba, mi is kapunk valamilyen szolgálatot, ami vagy természetes nekünk, vagy amit adtak ugyan, de lehet, hogy nem annyira természetes a számunkra. Ez alapján a szolgálat alapján a bhakta elfogad egy helyzetet a Krisna-tudatú társadalomban. Ez azt jelenti, hogy mindig vannak például bráhmanák. A bráhmana azt jelenti, hogy a lelki tanítómesterek, a szannyászík, és azok, akiknek kötelességük lelki irányítást adni. És függetlenül attól,hogy milyen helyzetben van, egy vaisnava tudja, hogy mindig el kell fogadnia valakinek a lelki irányítását. Mert ezeknek a személynek megvan a képességük, hogy helyesen lássák a dolgokat.

A ksatriják irányítanak és szerveznek. A bráhmanáknak is el kell fogadniuk a ksatriják helyzetét. A királynak joga volt megbüntetni a bráhmanákat is, mert vezetõi felelõssége volt, és gondoskodott róla, hogy mindenki végezze a saját munkáját, még a bráhmanák is, csakúgy mint a ksatriják, a vaisják, és a súdrák. Mindenkinek el kell tehát fogadnia a lelki utasítást a bráhmanáktól, a szervezõi irányítást pedig a ksatrijáktól.

Aztán pedig krisi-gó-raksja-vanidzsjam / vaisja-karma szvabhava-dzsam (Bg.18.44). A vaisják feladata a mezõgazdaság, a tehénvédelem, stb. A súdrák pedig: padbhjam súdró vjadzsajata. Õk a munkások, akik dolgoznak, és így segítik az elsõ három osztályt.

Ugyanakkor a sásztra azt is mondja, hogy még egy gyakorló bhaktát, szádhakát sem helyes bráhmanának, ksatrijának, vaisjának, súdrának hívni. Az sértés. Ugyanakkor viszont említettük, hogy egy szádhaka nem transzcendentalista. Tehát vaisnavának nevezzük, pedig lehet, hogy olyan munkát fogad el, amit avaisnavák, vagy nem vaisnavák végeznek. Így a név „vaisnava”, a munkája viszont a különbözõ osztályoknak megfelelõ munka.

Ezért hamis az a felfogás, hogy mindannyian egyenlõek vagyunk. Ez is a kommunista idõkre vezethetõ vissza, hogy „nem kell senkit követnem, én saját magam tudom, hogy mit kell csinálnom”. Ebbõl sosem lesz társadalom. Egy vaisnava elfogadja, hogy mindig kell valaki, aki lelki irányt és vezetési irányt ad. Autoritás nélkül nem létezik társadalom, és nem csak hogy nem létezik társadalom, de a gyakorló vaisnava nem érheti el a transzcendentális szintet, mert az a lényeg, hogy õ a munkáján keresztül fog tisztulni - ahogy arról tegnap este is beszéltünk. Ezt a munkát pedig kapni kell, ezt pedig irányítania kell valakinek. Ha valaki nem fogadja el a munkát vagy az arra vonatkozó irányítást, hogy hogyan végezze, akkor nem fog tisztulni és nem fog feljutni a transzcendentális szintre.

Tehát a vaisnaváknak meg kell tartaniuk ezt az egyensúlyt. Valójában nem szabad õket a varnásrama rendszerrel azonosítani, ahogy a közönséges személyeket. De ugyanakkor nekik tudniuk kell, hogy a társadalom részei, s hogy olyan szerepeket fogadnak el, mintha õk is anyagilag lekötöttek lennének. Akkor fog működni a rendszer.

Mint Judhisthíra Mahárádzsa, aki transzcendentalista volt, de ksatrijaként viselkedett, és a ksatriják dharmáját gyakorolta. Srídhara, Csétanja Maháprabhu társa levelekbõl készített tálcákat. A dharmája alapján elfogadta egy súdra munkáját, pedig nem az. Miért fogadta el? Mert Krisna azt mondja, hogy jad jad ácsarati srésthasz: mindenkinek példát, ácsart kell mutatnia. Egy transzcendentalista nem lehet a közönséges személyek példaképe. Nekik azt kell látniuk, hogy hogyan kell dolgozni a társadalomban. Így még a transzcendentalisták arra mutatnak példát, hogyan kell a varnásrama rendszerben tevékenykedni.

Autoritást elfogadni mindig nagyon fontos - ahogy sokszor beszéltünk már errõl. De itt nyilvánvaló, hogy miért is kell elfogadni az irányítást:

1. A társadalom feje, arca, a szája a bráhmanák rendje. Ahogy a versben is áll: mukham brahma. Ahhoz, hogy helyesen tudjunk gondolkodni, el kell fogadnunk a bráhmanák irányítását.

2. Aztán ksatram étaszja bahavah. A bahu, a kar azért van, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Nem csak az anyagi ellenségektõl, hanem Kalitól, és a hozzá hasonlóktól is. Ezért el kell fogadni a vezetõk irányítását.

3. Együtt kell dolgozni a vaisják irányítása szerint is. Gyakorlatilag õk irányítják a társadalom testét, hogy egészséges legyen.

4. A munkásokat pedig meg kell védeni, mert ha õk megfelelõen vannak élelmezve, irányítva és ugyanakkor védelmet biztosítanak nekik, akkor a társadalom tud haladni, mert működnek a lábak. Padjsah súdró vjadzsajata.

Mind a négy dolog nagyon fontos, és Sríla Prabhupáda ezért hangsúlyozta az együttműködést. Ez nem csak egy ilyen lelki elv, hogy „jó, dolgozzatok együtt”. Az együttműködés az, hogy „működjetek így együtt egy társadalomban”. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy egyenlõek vagyunk, hanem hogy mindenki megérti hogy milyen munkát fogad el a természete alapján, vagy pedig inkább hogy milyen szolgálatba helyezte õt Krisna, és abban a szolgálatban játsza a szerepét.

Ezt fogjuk látni mindig. Ugye? Az olyan személyektõl eltekintve, mint Sukadéva Gószvámí, még Vjászadéva is elfogadja egy bráhmana szerepét, és annak megfelelõen működik a társadalomban. És neki is van egy módszere, ahogyan együttműködik másokkal. Ez tehát az együttműködés, és amikor ez megvan, akkor a Krisna-tudat példát tud majd mutatni mint egy társadalom. Másképp, amikor mindenki hamisan transzcendentalistának gondolja magát, és senkire nem kell hallgat, hanem csak azt csinálja, amit jónak lát, az anarchia, abból nem lesz semmi. Az egyik dolog, hogy a Krisna-tudatú mozgalom akkor nem tud eredményeket elérni, a másik pedig, hogy semmilyen példát nem tud mutatni.

Tehát lelki felfogásra és alázatosságra van szükség. Például ha valaki kap egy szolgálatot, mondjuk hogy építkezik. A varnásrama rendszerben az ilyen fizikai munka általában a súdrák feladata. Lehet, hogy én nem vagyok egy súdra, sõt még a természetem sem olyan, hanem bráhmana vagyok. Tudok kétezer slókát, megtanultam az egész Bhagavad- gítát, jól tudok leckét adni, szeretek púdzsát csinálni, annyi mindent tudok. Hogy fogok viselkedni ebben a helyzetben? Jön Annayora és azt mondja, hogy „rakd így a téglákat”. Erre én idézek egy pár slókát, és azt mondom, hogy „Nem te mondod meg nekem, hogy mit csináljak. Idõsebb bhakta vagyok mint te, és annyi tapasztalatom van már a Krisna- tudatban, ne irányíts engem.” De ez hamis felfogás, mert Krisna egy ilyen szolgálatba helyezett engem, s függetlenül attól, hogy mi vagyok, úgy kell dolgoznom. Máskülönben hogy lesz ház a téglákból? Hogy én egy nagy transzcendentalista vagyok, az jó, de ha esik az esõ, attól még meg fogok fázni. Így mindenkinek el kell fogadnia, hogy „igen, Krisna ebbe a helyzetbe tett”. Lehet, hogy tízéves bhakta vagyok, de jön egy egyéves bhakta, és irányít, hogy „így és így rakd a téglákat” - és én tényleg így és így fogom rakni a téglákat. Mert ez jelenti azt, hogy elfogadjuk a szerepünket, függetlenül attól, hogy milyen helyzetben vagyunk. Vagy szakácsként dolgozunk, vagy úgy mint egy művész, vagy valami más, de akármilyen szolgálatot kapunk, tudnunk kell követni azt a szerepet. Ha kilépünk belõle, akkor pancsaratra-vidhim vina aikantiki harér bhaktir utpatajaiva kalpaté. Akkor utpatajaiva kalpaté. Prabhupáda ezt úgy fordítja, hogy társadalom.

Miért társadalom? Mert ha valaki ebbõl a szempontól nem követi a srúti és a szmriti utasítását, akkor haszontalanná válik. Kilóg a társadalomból és csak zavart okoz. Azért szükséges az alázatosság, mert látni fogjuk, hogy a vaisnavák nem közönséges emberek, és lehet, hogy nagy transzcendentalisták vannak közöttük is. Mint Dzsada Bharata. Õ nagy transzcendentalista volt, de mivel valahogy Krisna olyan helyzetbe hozta, hogy hordszéket kellett vinnie - ami még egy súdra munkájánál is alacsonyabb rendű -, úgy gondolkodott, hogy „jó, ez Krisna vágya, akkor ezt csinálom, viszem.” Ezt nevezik szolgálatnak, ezt nevezik prédikálásnak. A prédikálás nemcsak a pracsart jelenti, hogy csak beszélek, beszélek és beszélek. Annyi mindenrõl beszélhetünk, de mi az ácsar, vagyis hogyan kell viselkedni? Mi az a példa, ami arra fog másokat inspirálni, hogy elfogadják a Krisna-tudatot, és ami megmutatja, hogyan tudnak élni a gyakorlati életben?

Nagyon veszélyes felfogás, ha valaki azt gondolja, hogy „mivel felvettem a tilakot, a szárit vagy a dhótit, ezért most már senkire sem kell hallgatnom, senkivel szemben nincs kötelességem”. Akkor teljes anarchia lesz, és az emberek még csak enni sem fognak tudni, mert mindenki azt gondolja, hogy „én transzcendentalista vagyok, nekem ne mondd azt, hogy menjek dolgozni a mezõgazdaságba”. Jó, ne dolgozz a mezõgazdaságban, de akkor hogy fogsz csapátit enni? Honnan lesz szabdzsí, ha nem lesz mezõgazdaság? „Ne mondj nekem olyat, hogy segítsek házat építeni!” Jó, de ha jön a tél, akkor hol alszol majd? „Hát majd megcsinálja valaki más.” De ki más? Ha Krisna- tudatos társadalomról beszélünk, ott mindenki bhakta, s akkor ki az a „valaki más”, aki meg fogja csinálni, ha nem te?

Sríla Prabhupáda azt akarta, hogy legyen megalapítva a Krisna-tudatos mozgalom. Lehet, hogy a jövőben itt egy egész város lesz, sokféle dologgal. Lesz kisipar, egyetem, s reméljük, hogy az itt lakó személyek 95 százaléka nagy paramahamsza lesz. De a paramahamsza még mindig menni fog egyik helyrõl a másikra, ezért még mindig söpörnie kell valakinek a járdát. Valakinek kell söprögetnie a járdát. És ki fog söprögetni? Ha az egész falu bhaktákból áll, akkor csak egy bhakta tudja ezt csinálni. Szóval lehet, hogy az egyik bhakta söprögetni fog. Lehet, hogy odamegy hozzá egy új bhakta, aki még nem is avatott, de mivel jól tudja szervezni a söprögetést, õ fogja irányítani, hogy most csináld ezt, csináld azt. A paramahamsza pedig nem tudja megszervezni a dolgokat.

Sríla Prabhupáda mondta például, hogy Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákura nagyon rossz szervezõ volt, nem az volt a természete. De milyen kapcsolatban áll ez az õ lelki helyzetével? Õ egy örökké felszabadult lélek. Vagy ha a Préma-vivartát olvassuk, ott Dzsagadananda Pandita elmagyarázza, hogy õ nem tudott rendesen énekelni, se táncolni, még lépést se tudott tartani másokkal, de ugyanakkor õ az egyik örök társa Csétanja Maháprabhunak.

Vászudéva Datta pedig nagyon gazdag volt, de olyan rossz szervezõnek bizonyult, hogy az összes pénzét elvesztette. Csétanja Maháprabhunak ezért azt kellett mondania, hogy Sivananda Széna vegye át a kasszáját, és nem is engedte, hogy a saját pénzét költse, mert a pénzügyekben annyira rossz volt.

Sivananda Széna egyébként szintén Csétanja Maháprabhu egyik társa, pedig idegenforgalmi vezetõ volt. Az volt a kötelessége, hogy minden évben megszervezze, hogy háromszáz bhakta eljusson Navadvípból Dzsagannátha Puriba. És abban az idõben, amikor Csétanja Maháprabhu Dzsaganáatha Puriban lakott, 24-szer vagy 25-ször szervezte meg ezt. Õ szervezte, hogy hol fognak aludni, ki kellett fizetnie a kompot, amikor pedig átmentek egy határon, akkor vagy fizetnie kellett, vagy zsarolnia kellett az õröket, hogy át tudjanak menni. És miért volt ez a kötelessége? Nem ez volt a hivatása. De ugyanakkor ez volt a szolgálata.

Pundarika Vidjanidhi Rádharani apukájának, Vrisábhanunak az inkarnációja, aki gazdag családban született, és úgy élt és úgy viselkedett, mint egy gazdag kereskedõ. Kereskedett, de ugyanakkor nagy transzcendentalista volt. Csétanja Maháprabhu pedig az Istenség Legfelsõbb Személyisége, de még Õ is tökéletesen betartotta a bráhmanákra és a szannyásziíra vonatkozó szabályokat. Olyan szigorúan, hogy amikor Dzsagadananda Pandita jött, és hozott egy matracot az Úr Csétanjának, hogy azon aludjon, mert nem tetszett neki, hogy a kõpadlón alszik, akkor Õ csak eldobta a matracot. „Ha matracon alszom, akkor mit fognak gondolni az emberek? Azt, hogy egyik nap egy matracom van, egy másik napon pedig valami más.” Szóval nem fogadta el. Mindenkinek szem elõtt kell tartania ezeket a példákat.

Forrás:  H.D.G. Srila Sivaráma Szwámí Mahárádzsa, Új-Vradzsadháma, 1995. augusztus 9.,  Srímad Bhágavatam 2.5.37

Ez a kiadvány Õ Isteni Kegyelme Sríla Sivarama Swámi Mahárádzsa Krisna-völgyben adott, 1995 júliusában és augusztusában elhangzott elõadásainak anyagát tartalmazza. Mivel az elõadások élõszóban hangzottak el, a szövegek nyilvánvalóan az élõ beszéd sajátosságait hordozzák magukon. Bízunk benne, hogy az elõadások anyaga így is könnyen követhetõ és élvezetes lesz a tisztelt olvasók számára. A Szerkesztõk