Az elv és a részlet
A lelki világ tevékenységei tükröződnek a vágy vizén. Itt a tükröződését látjuk annak, ami ott van. Két kezük, egy fejük, két lábuk van, s itt is ugyanaz a helyzet. Mi is a kezünkkel eszünk, betesszük az ételt a szánkba, megrágjuk. Ott szintén éjszaka alszanak, nappal tevékenykednek. Van reggeli, ebéd és vacsora.
Ahogyan Krisna és az ottani férfiak öltöznek, ugyanúgy van itt is, és ahogyan Rádhárá£i, Yasódá anya és a többi lány öltözik, azt követjük mi is. Sorban ülve eszik a praszádamot – mi is sorban ülünk. Tehát a kultúra onnan jön. A kultúra ott a bhakták természetes Krisna iránti szeretetébõl bontakozik ki, akik szeretetükbõl eredően megnyilvánítanak egy bizonyos formát. A Hozzá fűzõdõ kapcsolatuk szerint viszonyul hozzájuk Krisna.
Láthatjuk, hogy kapcsolataikat, melyek Krisnához fűzik õket, nagyon gondosan követik, mert a nem megfelelõ viselkedés – amit raszábhászának neveznek – értéktelen, szemben áll a hangulattal.
Ennek az anyagi világban való visszatükrözõdésével az a probléma, hogy itt nincs semmiféle szeretet. Nem rendelkezünk az Úr iránti spontán szeretettel. Testünket anyagi vágyak miatt nyilvánítjuk meg. Persze van néhány kivétel. Hogy visszatérjünk a lelki világ kultúrájához, szabályozó elveket kell követnünk.
Kezdetben azt érezzük: “Óh, mennyi szabály!”, de ezeket az elveket azért követjük, hogy a szokásunkká váljanak. Ha pedig egyszer a szokásunkká váltak, akkor a minõségen is dolgozhatunk. Mert a célunk nem az, hogy pusztán kövessük a rituálékat. Mondhatok erre egy példát. Általában két felfogással találkozhatunk. Az egyiknél így gondolkodunk: “Jaj, ezekbõl a rituálékból olyan sok van, s olyan nehezek!” A másik esetben, miután elvégeztük õket, ezt gondoljuk: “Óh, kész vagyok, tökéletes vagyok!” Most ezzel kapcsolatban nézzük meg azt az egyszerű példát, amikor felajánljuk a hódolatunkat egy másik bhaktának!
Erre a most készülõ Padati c. könyvünkben is kitérünk majd. Az elsõ dolog az, hogy miután megpillantunk és felismerünk egy bhaktát, ránézünk, a szemünkkel kapcsolatot létesítünk és egy kicsit elmosolyodunk, jelezve, hogy ez egy kellemes találkozás. Ha jól ismerjük, akkor jobban is mosolyoghatunk. Rúpa Gószvámí több változatot említ:
a száj sarkában megjelenik egy kis mosoly, vagy egy kicsit a fogak is elõbukkannak, vagy még jobban kilátszanak – sok változata van ennek. Ha olyan valakivel találkozunk, akit régen nem láttunk, vagy akit nagyon szeretünk, a magasba emelhetjük a kezünket – s a Padatinak már fél oldala meg is íródott! Az ember felkiálthat: “Haribol, prabhu!” Egy másik változatnál pedig azt kiáltja: “Dzsaja!” Vagy a világ egyes részein mondhatja azt, hogy: “Ványcshá, prabhu, ványcshá!” Mivel a ványcsá-kalpa... túl hosszú, egyesek csak ványcsá-t mondanak. Valójában azt mondják: ványcsász. Ha lehagyod az sz-t, akkor az már nem jó, az már túl száraz.
Így akkor köszönthetjük egymást, ha elhagytuk Indiát, s nyugati irányban átszeltük az óceánt. (De csak az elsõ óceánt, a másodikat nem!) Azon a területen már használhatjuk ezeket a kifejezéseket. Nagyon óvatosnak kell lenni, mert ez ott szabály. Az ember ezek után felajánlhatja hódolatát. A hagyomány az, hogy letérdelünk és a kezünket a földre helyezzük, s elmondhatjuk a lelki tanítómesternek szóló imát és a ványcsá-kalpatarubhjasz csa-t. Közben gondolhatunk a bhaktára, vagy felajánlhatjuk hódolatunkat a Felsõléleknek, aki jelen van a bhakta szívében. Ezután felállhatunk, majd miután újra szemkontaktust teremtettünk vele, odaléphetünk hozzá, s elkezdhetünk vele beszélgetni, vagy a hátára tehetjük a jobb, illetve a bal kezünket. Ennek egy másik változata, ha az ember föl-le mozgatja a kezét, vagy finoman veregeti a másik hátát. Ez a kapcsolattól függ.
Ha nagyon közeli a kapcsolat, akkor a kezünket hátravihetjük úgy 70 centiméternyire, majd nagyon gyorsan a hátához közelíthetjük (ezt hátbaverésnek is nevezik). Ezek a változatok vannak tehát.
Amirõl beszéltünk, mindössze három-négy másodperc alatt játszódik le, de már ez is két oldalnyi szöveget tenne ki a Padatiban. E szabályozó elvek láttán, azt mondhatnánk: “Óh, mennyi szabály! Inkább csak énekeljük a Haré Krisnát!” Nagyon figyelmesen meg kell értenünk a szabályozó elveket.
A fönti szituációbmár ismerõs nekünk. De képzeljük el, ha valakinek nem az! Belezavarodna, hogy mi jön először: “Haribol, prabhu!”, s azután tegye a vállára a kezét, vagy fordítva? Vagy talán a hódolatát ajánlja elõször? Szóval honnan tudná, hogy mikor ütögesse, vagy mikor dörzsölje a másik hátát, illetve mikor verje hátba? Ez olyan bonyolult, olyan technikai! Az a lényeg, hogy ha követjük õket, a dolgok szokássá válnak. Nem elegendõ pusztán ismerni õket. Amikor valaki jön, s a “Haribol, prabhu! Dzsaja! Fogadd hódolatomat!” után felemelkedik, s mond valamit, lehet, hogy a másik csak ezt gondolja értetlenül: “Mi folyik itt, mi ez az egész?” A rituálé tehát egy olyan közeg, melynek révén kifejezhetjük az érzéseinket. Ez minden.
Az egész varnásrama-rendszer, és minden szabályozó elv (a pancsarátriki-rendszer) arra szolgál, hogy legyen egy kultúra, ami által kapcsolatban lehetünk másokkal. Ezért mondják azt, hogy Krisnát nem annyira az érdekli, hogy mit ajánlunk fel neki, hanem a felajánlásunk hangulata. Az nem minden, hogy megtanultuk, hogyan kell csinálni valamit; ez csak az elsõ lépés, egy nagyon fontos lépés. A lényeg az, hogy megtöltsük ezt a megfelelõ odaadó érzéssel. Másként, ha megtanuljuk a szabályokat, csak büszkék leszünk. “Igen, megtanultam a szabályokat, nagyon páka vagyok.”
Erre mondja Prabhupáda azt, hogy szmarta. Még egy bhakta is viselkedhet úgy, mint egy szmarta. Tehát nem abban vana hiba, hogy mit csinál az ember, hanem abban, ahogyancsinálja.
Nagyon fontos a példa követése, de ennél is fontosabb a követés hangulata, módja. Ezt nevezik a lábnyomok követésének, mert ez azt jelenti, hogy követjük az instrukciót. Ha nem követjük, hanem csak megfigyeljük és megtesszük, annak utánzás a neve. Például ezen a vidéken, itt Vrindávanában is vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy olyanok lettek, mint a gószvámík. Egy bizonyos fajta szövetet használnak. Nem akármilyen anyagot, hanem csak egy bizonyos fajta anyagot használnak. Nagyon körültekintően vásárolják meg, mert meghatározott szélességűnek kell lennie, és egy adott módon kell megszőni. Ügyelnek arra, hogy praszádam alatt ki mellé ülnek, milyen mantrákat mondanak. Senki sem eshet csak úgy be, ezt is mind meg kell tanulni. Tehát átveszik azokat a dolgokat, cselekedeteket, amelyeket a gószvámíknak tulajdonítanak, s azokat utánozzák. Nagyon büszkék, s nagyon fejlettnek tartják magukat. De a szampradáják ácsárjái elutasítják a gószvámík ilyenféle “követőit”, mert õk csak utánoznak, s nem fogadják el az ácsárjáink hangulatát. Nagyjából errõl beszéltünk tegnap is, de most egy kicsit más szemszögből tekintettük át.
Forrás: Bhaktividyá Purna Szvámi - Máyápur, 1997, október 8. lecke
