A rituálé négy szintjén, melyekrõl az elõbb beszéltünk, három dologgal törõdünk: a szambandhával, az abhidhéjával és a prajódzsanával. Az Úr Csétanja azt mondta, hogy a Védákban minden filozófiát, a tudás minden aspektusát le lehet bontani erre a három részre.

A szambandha azt jelenti, hogy megértjük az Úrhoz fűzõdõ örök kapcsolatunkat, s a szertartáshoz használt kellékeknek, tárgyaknak az Úrral való kapcsolatát. Az abhidhéjának két része van: a rituálé és a rituálé technikai részleteinek célja. A prajódzsana maga a végsõ cél. Például az Úr dicsõítéséhez, ahhoz, hogy beszéljünk Róla, s mások hallgassanak bennünket, ezt a mikrofont használjuk. A mikrofon rituáléja az, hogy a szánktól egy bizonyos távolságra tesszük, azzal egy vonalban, stb. E kézzelfogható rituálé azért van, mert ha a mikrofon nincs jól beállítva, akkor nem fog belemenni a hang, vagy ha túl közel van, akkor túl hangos lesz, nem fog jól működni. A mikrofon használatának a végsõ célja az, hogy mások halljanak bennünket. S mirõl hallanak? Az Úrról, s így megvalósításra tehetnek szert Róla, és így tovább.

Ha valaki büszkévé válik, hogy õ nagyon is tudja, hogyan kell használni a mikrofont, de nem ismeri a másik három dolgot, akkor mi a haszna az egésznek?

Ezért beszél Sríla Prabhupáda olyan nyomatékosan a varnásrama, a szabályozó elvek követésérõl, s ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy mindezek haszontalanok anélkül, hogy megértenénk az Urat. Most vizsgáljuk meg mindkét aspektust. A lényeg az, hogy van egy feltételekhez kötött természetünk. Fel kell ismernünk, hogy ilyen a természetünk. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ha csak úgy döntünk, hogy “óh, csak énekeljük a Haré Krisnát, három napig dzsapázunk, s nem fogunk sem enni, sem aludni”, akkor valószínű, hogy aztán egy hétig csak aludni fogunk.

Tisztában kell lenni ezzel a természettel, s az Úr szolgálatában kell azt használnunk. Az ácsárják megadták a szabályozó elvek rendszerét, hogy feltételekhez kötött természetünket az Úr szolgálatába tudjuk állítani. Ezt követve megtisztulhatunk, s fokozatosan felébreszthetjük Krisna iránti szeretetünket.

Tehát a követés egész folyamata arra szolgál, hogy felébresszük a szeretetünket Krisna iránt. Ezért mondják azt, hogy ha követed ezeket a szabályokat, de nem fejlesztesz ki szeretetet Krisna iránt, akkor mi a haszna az egésznek. Az ácsárják azonban nagyon a szívükön viselik azt, hogy egy kezdõ bhakta követi-e ezeket a szabályokat, mert ezek a szabadság szabályozó elvei.

Az egyik részt mukhjának hívják, ami azokra a dolgokra utal, amelyeket most is követünk, és a késõbbiekben is követni fogunk. A másikat pedig gaunának hívják, ami a másodlagos, segítõ, támogató dolgokat jelenti. Csupán ezekkel nem lehet visszamenni Istenhez. Például az, hogy háromszor fürdesz naponta, nem fog visszavinni Istenhez. De ha háromszor fürdesz naponta, s énekled a Haré Krisnát, akkor ez egy sokkal kedvezõbb helyzet annál, ha sosem fürdesz és nem énekled a Haré Krisnát. Ezek a másodlagos szabályok nagyon fontosak, amíg feltételekhez kötöttek vagyunk. A mukhja, a szabályok, tisztítják a tudatot. Mivel megszokásból a durva és finom fizikai testünkkel azonosítjuk magunkat, az Úr szolgálatával kell elfoglalnunk magunkat.

Ezek nagyon fontos dolgok. Ezért hívnak minket szaraszvatáknak. Nagyon világos megértésünk van arról, hogy a szádhana-bhakti követésének célja az, hogy tiszta szeretetet fejlesszünk ki. Ez a mi láncolatunk különlegessége.

Forrás: Bhaktividyá Purna Szvámi - Máyápur, 1997. október 8. lecke részlet