Ma arról az attitűdrõl szeretnék beszélni, amivel nekünk vaisnaváknak Új-Vradzsadháma felé kell fordulnunk. Az elsõ, amivel kezdeni szeretném, egy olyan dolog, amit elég sokszor hallottam és tapasztaltam. Ma is hallottam, ezért fogom elismételni.

Sokszor láttam itt, hogy amikor vendégek jönnek, akkor a bhakták csak jönnek-mennek, mintha a vendégek nem is léteznének. Ez nem csak itt történik, hanem akkor is, amikor a bhaktáknak a faluban van dolguk. Nem tudom, hogy ez miért van, de látom, hogy még azok a karmík is, akikre azt mondjuk, hogy húsevõk - és akiknek annyiféle rossz tulajdonságuk van - mindig azt mondják, hogy "jó napot", amikor találkoznak velünk az utcán és rájuk nézünk. Õk mondják. Furcsa dolog, hogy mi nem csináljuk ezt. Ez nekünk ugyanúgy az otthonunk, és ha valaki eljön az otthonodba, akkor üdvözlöd. Nem? És lehet, hogy nem én, hanem valamelyik másik családtag nyitotta ki az ajtót, de ha valaki ott van a házamban, akkor üdvözlöm. A Krisna-tudat csak arról szól, hogy mások felé fordulunk. És ha mi még azt sem tudjuk bemutatni, amit a legközönségesebb abhakta bemutat, akkor mit mutatunk be? Az udvariasság egy olyan alapvetõ dolog, hogy ha az nincs meg... Vagy azt gondoljuk, hogy "csak az a fontos, hogy a Krisna-tudatot gyakorlom, ezek a dolgok pedig nem fontosak". De fontosak. Fontosak nekünk és másoknak is. Tehát szeretném, ha a bhakták megszoknának egy dolgot: bárkit látnak, mindig mondják neki, hogy "jó napot kívánok", és mosolyogjanak. Két dolog. Mosolygunk mindenkire és mondjuk azt, hogy "jó napot". Nagyon sokszor állok a dombon és látom, hogy jönnek emberek - egy csoportot hoz valaki, Márta vagy Rádhika, és viszik körbe öket. Jönnek ezek az emberek és mindig kíváncsi vagyok, hogy mit néznek. Mert mi van itt? Fizettek, és mindenki azt mondja, hogy csodálatos. De mi csodálatos? Mi van itt? Igazából nincs semmi. Elindulnak - jó stramm ember kell legyen, aki két kilométert felmegy és ugyanennyit vissza; és aztán mi van ott? Két kilométerig nincs semmi. Van egy út és elmondjuk, hogy "itt ez lesz, ott pedig az, amott meg amaz". "Jó, nagyon jó..." És végül felérnek és látják a templomot - de még az sincs befejezve, a templom része még nincs meg. Aztán leülnek egy kis praszádamra - legalább az van. És azután elmennek. Látják még a művészeket. És a tehénvédelem azt jelenti, hogy eddig volt az egy tehenünk - nagy tehénvédelem van. "Igen, Krisnának volt kilencszázezer tehene, nektek hány van?" "Nekünk egy van." Azóta van még kettõ, de még nem adnak tejet.

Mindig az a meggyõzõdésem, hogy az egyetlen dolog amit igazából látnak, azok a bhakták, akikkel társulnak. És az a hatás, amit a bhakták tesznek arra a személyre, arra mondják, hogy igen, csoda. Igazából nincs itt semmi ami olyan csodálatos lenne, de mivel egy bhakta ott van, minden nagyon különlegesnek látszik. Nagyon sokszor látom, amikor megyünk el vagy amikor megállunk, hogy vendégek jönnek a parkolóba, és nincs senki az idegenforgalmi irodában. Az irodánkból jönnek ki a bhakták, vagy mátádzsík járkálnak ki és be a mátádzsí-
ásramából, az emberek pedig ott állnak, de senki sem szól hozzájuk, senki sem kérdezi meg, hogy "Tudnék segíteni valamiben, vársz valakire? Itt van az idegenforgalmi iroda. Ülj le, valaki fog itt jönni." Vagy: "Olvasd el ezt a táblát, ez az út, erre lehet menni, ott van a templom." Nem, senki. A bhakták teljes idegenekként jönnek-mennek, az emberek pedig csak ott állnak - és honnan tudják õk, hogy melyik a barátságos Krisna-tudatú és melyik nem? Mindegyik csak Krisna-tudatú. Õk nem tudják, hogy "Ez a személy tartozik az idegenforgalomhoz" - csak azt látják, hogy itt van valaki, akin szári van. És kíváncsi vagyok, hogy mennyien vannak, akik eljönnek, de aztán el is mennek, mert senki nem törõdik velük. Szóval mindenkinek meg kellene tennie legalább ezt a kicsi dolgot. Néha a bhakták kérdezik, hogyan tudunk itt prédikálni. Ez egy olyan prédikálás, amit mindenki csinálhat: bárkit meg lehet szólítani, függetlenül attól, hogy a polgármester hozta, vagy fizetett kétszáz forint belépõt és eljött ide, vagy csak egy munkás, aki ide jár. Mi mint bhakták legyünk udvariasak és barátságosak, vagyis mosolyogjunk, és kérdezzük meg: "hogy vagy?" Csak ezt kell csinálni, és akkor az emberek nagyon szeretnek majd ide jönni. Mindenkinek csinálnia kell, és mindenkinek úgy kell látnia, hogy ez itt mindenkinek a munkája. Az idegenforgalom vagy a prédikálás nem egy-két személy dolga; ez mindenkinek a kötelessége. Itt és a faluban, mindenhol, ahol találkozunk emberekkel. Amikor Prabhupáda reggeli sétára ment, akkor ha jött egy teljesen idegen ember - lehet hallani a kazettán -, Prabhupáda üdvözölte: "Jó reggelt, jó napot!" Udvariasságból. Tehát szeretném, ha ezt mindenki megszokná, a bhakták pedig bátorítanák egymást arra, hogy üdvözöljék a vendégeket.

Bárkit látunk, bármilyen karmit látunk, csak azt mondjuk legalább, hogy "jó napot kívánok!" És ha azt látjuk, hogy egy kicsit eltévedt vagy egyedül van, akkor kérdezzük meg: "Segíthetek valamiben?" Ha kérdez valamit, akkor mondunk pár szót, és akkor mindenkinek van lehetõsége prédikálni. Nem lehetünk annyira lefoglalva a munkánkkal. Persze ha itt vagyunk és dolgozunk a mezõn és meglátunk a másik dombon egy karmit, nem kell átfutnunk, hogy megkérdezzük, mi történik vele. Hanem akkor, ha elmegy valaki mellettünk vagy látunk valakit. Fõleg a faluban. Amikor a faluban vagyunk és elmegy mellettünk egy karmí, egy falusi, akkor mindig mondjuk, hogy "jó napot kívánok" vagy "jó estét". Az lesz nekünk a legjobb PR, hogy barátságosak vagyunk. Másképp ha csak itt lakunk, és amikor elmegy mellettünk valaki, akkor nem mosolygunk és nem mondunk semmit, akkor rögtön annyi mindent mondanak. Hogy nem szeretünk másokat, magunknak valók vagyunk, lehet, hogy kábítószerezünk - annyi mindent kezdenek gondolni és beszélni. Ez tehát mindenki prédikálása. Szeretném, ha fõleg az osztályvezetõk emlékeztetnék a bhaktákat erre és hangsúlyoznák, hogy ezt mindenkinek vállalnia kell, ez mindenkinek a kötelessége, nemcsak néhány személynek.

Menjünk egy kicsit tovább és beszéljünk az új-vradzsadhámí, vagy inkább a Krisna-tudatú attitűdrõl, amit sokszor tapasztaltam, de itt méginkább tapasztalom, és arról, hogy mik ennek az okai. Az a tapasztalat, hogy amikor eljövünk a Krisna-tudatba, általában a legtöbb személy azért jön, hogy átadja magát - semmi vágyat nem akar megtartani, nem vágyik semmire, átadja magát a Krisna-tudatnak, a Krisna-tudat terjesztése missziójának. Azt hiszem, hogy amikor a bhakták eljönnek egy városi templomba, ott könnyebben bele tudnak illeszkedni az eredeti koncepcióba, mert átadják magukat, és az elsõ dolog, hogy ki kell menniük szankírtanozni. Akkor rögtön ugyanazt csinálják: "Jó, hát akkor most oda kell adnom magamat másoknak, könyvet kell osztani, terjeszteni kell Krisna- tudatot, harinámozni". Nyilvánvaló, hogy mivel átadom magamat, az önzés tendenciája lecsökken.

De azt látom, hogy itt Új-Vradzsadhámában kissé más a felfogás. Idejönnek a bhakták, és azt gondolják "jó, hát nem csinálok semmi nyilvánvalóan misszionárius cselekedetet. Kapálok - a karmí is kapál. Házat építek - annyian építenek házat." Mi az, ami más itt? Mi az, ami erõsíti a misszionárius és önzetlen vágyat, amiért eredetileg jöttünk? Lehet, hogy a bhakták nehezen tudják összekapcsolni ezt a két dolgot. Azt hiszem, hogy nincs egy eset sem - fõleg azoknál, akik ide akarnak jönni, és azoknál a gírhasztháknál, akik a faluban laknak vagy itt akarnak építkezni - amikor nem kell leülnom és megmagyaráznom ugyanazt a dolgot.

Látom, hogy nem értik azt a perspektívát vagy attitűdöt, hogy mit jelent itt élni. Mert általában sokan jönnek ide, hogy Új-Vradzsadhámában éljenek, nem csak a gríhaszthák, hanem más bhakták is. És ha nem is azzal jönnek, de az a tudat fejlõdik ki bennük, hogy "hogy tudom én elérni itt a saját céljaimat", vagy hogy "mit tud nekem nyújtani Krisna-völgy". Ami egy másfajta mentalitás, mint amivel jöttünk: hogy mit tudok én adni a Krisna-tudatnak. Most pedig: mit fogok kapni itt? "Én ott fogok házat építeni, mert ott olcsóbb, mint itt, és nem akarok így építkezni, hanem máshogy, mert az olcsóbb, jobb". Általában nem látják a bhakták, hogy itt igazából van egy misszió, és hogy Új- Vradzsadhámát, Krisna-völgyet felépíteni ugyanúgy egy misszió, mint kimenni és könyvet osztani. Nehezebb ezt felfogni.

Az attitűdnek itt inkább annak kell lennie, amit John Kennedy mondott - Amerika elnöke, akit meggyilkoltak. Volt egy híres mondása: "Ne azt kérdezd, hogy mit tud az országod adni neked, hanem hogy mit tudsz adni te az országodnak". Én nem Amerikáról beszélek, de úgy találom, mindig ugyanezt a dolgot kell ismételnem: miért azt kérdezed, hogy mit fogsz elérni, ha idejössz Krisna- völgybe, miért nem azt, hogy mit fogsz te tenni Új-
Vradzsadhámáért? Sokszor, amikor bhakták jönnek - nem is annyira azok, akik itt laknak, hanem inkább a Náma-Hatta- tagok - teljesen meg vannak lepõdve, hogy így kellene gondolkozniuk. És amikor gondolkoznak rajta, akkor látják, hogy igen, ez a Krisna-tudat. De egész másfajta felfogással jönnek. "Olyan jó itt ez a hely, ott lesz a templom, és itt lesz az én családom, én itt leszek, és milyen jó, hogy végre nem kell a városban lakni, hanem vidéken lakom, és lesznek bhakták." De nem azzal jönnek, hogy mit fogok én csinálni? "Hogy én? Miért csináljak én valamit?" Azért, mert csak abból lesz Krisna-tudat, amikor mindenki hozzájárul és áldoz Krisna-völgyért. Másképp mi lesz Krisna-völgy? Csak egy újabb völgy, ahol mindenkinek saját terve van, hogy mit akar másoktól. A különbség csak az, hogy itt az egyik szomszéd Krisna.

Szóval az itt az egyetlen különbség, hogy Krisnától is elvárunk valamit, nemcsak mindenki mástól. Sokszor mondják: nem tudunk itt lakni, mert itt nincs elektromosság. De ezt a földet adta Krisna, és itt nincs elektromosság. Ha itt lenne Prabhupáda, mit gondolsz, mit mondana? Lehet, hogy Prabhupáda azt mondaná, hogy "kit érdekel az elektromosság?" És végül is mi az az elektromosság? Itt próbáljuk megmutatni a függetlenséget, és egy ilyen kis dologtól, mint az elektromosság nem tudunk függetlenek lenni? Ezt példaként mondtam. Miért nem mutatod meg az embereknek, hogyan lehet így élni? Miért nem maradsz itt és mutatod meg, hogyan lehet így élni? Miért nem leszel úttörõ? Azért nem fogsz itt élni, mert nincs elektromosság? És meddig lesz neked ott az elektromosság - és mióta van? Mióta van elektromosság Somogyvámoson? És mivel hiányzik egy kis anyagi kényelem, azért nem fogunk itt élni? Miért nem áldozol azért, hogy felépítsd Krisna-völgyet? Szóval ez az attitűd, amirõl próbálok egy kicsit beszélni. Ha sikeres lesz ez a társadalom, akkor ez egy kicsit - nem is egy kicsit, hanem nagyon különbözni fog attól a társadalomtól, ahonnan mi jöttünk, amit megszoktunk. Ez azt jelenti, hogy mi csak beleszületünk egy társadalomba, és az már ott van. Meg van határozva, hogy miért és hogyan müködik, mi történik, és nekünk nem kell semmit sem hozzátenni, csak azt kell csinálnunk, amit mindenki más csinál. És amikor idejövünk Krisna-völgybe, akkor felépítünk egy társadalmat, és ez a társadalom teljesen különbözik attól. Mi itt teljesen az érzékkielégítés ellen vagyunk, egyszerü életet akarunk élni, Krisnát akarjuk a középpontba tenni, és egészen mások itt az értékek, mint az abhaktáknál. Akkor mindenkinek el kell vállalnia, hogy igen, itt van egy igen komoly erõfeszítés, amit mindenkinek meg kell tennie, hogy ez a társadalom egy Krisna-tudatos társadalom legyen, mert lehet belõle sok más dolog is.

Ha azt szeretnénk, hogy egy igazi Krisna-tudatos társadalom legyen, akkor itt nagyon sok személynek kell nagyon nagy lemondást vállalnia. Emiatt sikeres most is. Ha itt van valami, az azért van, mert a bhakták itt nagy lemondást végeznek. Másképp nem lenne semmi. És mondom, hogy a társadalom más szintű is lehet, mert annyiféle dolog lehet: gyakorolhatunk karma-jógát, ajánlhatunk a tetteink eredményébõl valamennyit Krisnának, vagy lehet itt karma-kánda is, hogy áldozni fogok Krisnának, hogy tudjak élvezni, legyen érzékkielégítés. És annyiféle bhakti-jógát is gyakorolhatunk, de hogy ez egy tiszta bhaktákból álló társadalom legyen, az nem könnyű dolog.

Tapó divjam putraka jéna szattvam. Ez komoly lemondáson és szigorú életen alapszik, és azon a dolgon, hogy hajlandó-e valaki az egyéni szükségletekbõl a társadalom szükségletei javára áldozni. Mert a karmík másképp élnek, legalábbis a legtöbbjük. Az egyén mindig hasznot akar húzni a társadalom rovására. Itt pedig úgy akarjuk, hogy alapítunk egy társadalmat, aztán sikeressé tesszük és fenntartjuk - ennek a sikere mindig csak attól fog függni, hogy hajlandóak vagyunk-e kézzel mosni a ruhát és a sárban felgyalogolni a reggeli programra, mangala-áratíra. És lehet, hogy többe fog kerülni itt felépíteni ezt a házat, mint a faluban. Ott van elég ház. Ha ott építünk még egy házat, az nem feltétlenül erõsíti a Krisna-tudatot, de itt ha megvalósítjuk, akkor igen. Amikor abból a nézõpontból látjuk, hogy mi az, ami kedvezõ a társadalomnak, akkor az egy másfajta nézõpont. Mindenkinek így kell gondolkodnia: nem csak a gríhasztháknak, hanem a brahmacsáríknak, brahmacsáríniknek is. Ez mindenkit érint.

Mindannyiuknak áldozatot kell hoznunk. Mint ahogy tegnap este nem tudtam leckét adni, mert nagyon allergiás voltam; csak trüsszögtem. Jöttem le a dombról és gondoltam, lehet, hogy adok leckét, de csak trüsszögtem egész úton és aztán visszatrüsszögtem a lakókocsiig, és ott lefeküdtem. Aztán bejött Abhimanyu és kérdezte, hogy menjünk-e el. Mert ez csak itt van emiatt a gaz miatt és tíz kilométerre már nincs probléma. Aztán mondtam, hogy jó, menjünk el. De aztán azt gondoltam, hogy ha elmegyek, akkor mindenki más is el fog menni. Szóval nem, akkor csak trüsszögök, maradjunk itt. Aztán próbáltam felkelni mangala-áratí elõtt, de trüsszögtem, és ezért lefeküdtem és úgy dzsapáztam. Tehát mindenkinek áldozatot kell hoznia, enélkül csak egy idea lesz a Krisna-tudat.

Most is úgy látják az emberek, hogy Krisna-völgy egy idea, valaki másnak az ideája, de nekem ebben az ideában nincs semmi komoly szerepem. De nem ez a helyes felfogás. Van egy helyes felfogás, ami igazából nem az én felfogásom, hanem Sríla Prabhupáda és Krisna felfogása a varnásrama- dharma megvalósítására, mi pedig csak ezt követjük. Azok a jók, akik követik, a többiek pedig nem is akarják annyira követni. Mindenkinek meg kell értenie, hogy mit jelent ez a projekt, mit jelent a varnásrama, és úgy kell gondolkodnia, hogy "ez az én projektem". Függetlenül attól, hogy ki az. Laci, vagy Madhukara, vagy Citta-Hari, Zoli vagy Tamás, István, a mátádzsík, mindenki. "Ez az enyém." Még a legmagasabb transzcendentális szempontból is ez a legerõsebb mentalitás. A bhakták között kétféle felfogás van. Az egyik, amikor azt gondolják, hogy "én Krisnáé vagyok", a másik pedig, amikor azt gondolják, hogy "Krisna az enyém". És a kettõ közül a második az, ami vonzza Krisnát. Ha valaki azt gondolja, hogy "én Krisnáé vagyok", ezzel nem tudja Krisnát irányítani. Lehet kilencven százálék, nyolcvan százalék, de ezzel nem lehet Krisnát teljes irányítás alá vonni. Csak amikor valakinek olyan a szeretete, hogy mádíja, "Krisna az enyém".

Ugyanígy, amikor van egy szolgálatunk és van a projekt, és nem gondoljuk, hogy "ez az enyém", akkor ugyanabba a csapdába esünk bele, ami miatt megbukott a kommunizmus. Mert a kommunizmus és a kommunális élet azért bukik meg, mert senki nem azonosítja úgy azt a dolgot, hogy "ez most igazából az enyém". És miért nem az enyém? Mert nincs az én nevemen a dolog, mert ez nem az én házam, hanem valaki másé; Krisna háza, földje stb. Van egy karmí mondás, hogy a tulajdonjog a homokot arannyá változtatja. Ilyen az, ha valaki karmí. Ezt nagyon sokszor látjuk a bhaktákkal kapcsolatban. Ha akarjátok, hogy valami nagyon sikeres legyen, akkor az legyen magántulajdon. De ez nem egy olyan dolog, amirõl Prabhupáda sokszor ír vagy beszél. Általában Prabhupáda - amikor a tanítványairól, az avatott bhaktákról, a tiszta bhaktákról írt vagy beszélt - akkor kommunális felfogásban volt. Amikor valaki tulajdont akart, akkor bátorította, de általában nem ezt javasolta, nem ez az a formula, amit Õ adott. Nemrég hallottam egy leckén, hogy Prabhupáda Mauriciusban, Dél-Afrikában volt és mondta a bhaktáknak hogy jó, kezdjetek el egy farmot, nincs probléma, valahogy szerzünk pénzt, veszünk földet, építünk házakat, ti csak lakjatok a házakban, és dolgozzatok a földön. Prabhupáda csak így beszélt. Szóval nem mondta, hogy vegyetek telket, építsétek fel a saját házatokat, lakjatok ott a saját dolgaitokkal. Prabhupáda csak úgy gondolkodott, hogy "mi, mi, mi" - csak az intézményrõl beszélt. Ha Krisna az enyém, és itt minden Krisnáé, akkor ez itt az enyém. De nagyon gyakran van egy másfajta mentalitás - fõleg azoknál, akiknek nincs tulajdonuk - hogy nem annyira vigyáznak a kocsikra, a ruhákra, a házukra. Általában a brahmacsárík, a brahmacsárínik nagyon hanyagolják ezeket, nem érdekli õket a dolog.

Már mondtam ezt a példát, hogy tavaly ilyenkor, amikor a mátádzsí-ásrama leégett, senkit nem érdekelt, mert nem volt az övék. A faluban lakó karmíkat érdekelte, õk jöttek segíteni, míg a bhakták csak vicceltek, õket nem érdekelte. Idén meg volt például, hogy ötven magyar bhakta átlépett egy nagy darab szeméten, és egy külföldi bhaktának kellett felemelnie, mert õt jobban érdekelte. Hányszor megyünk fel a dombra és le vagy ki és be, és mindenhol gyűlik a papír és mindenféle szemét, és hányszor emel fel valaki egy darab szemetet? De ha ez a te kerted lenne, benne azzal a szeméttel, akkor otthagynád? Nem, akkor rögtön felvennéd. Miért? Mert ez azt jelenti, hogy még olyan kezdõ bhakták vagyunk, hogy ha valami Krisnáé, akkor az nem érdekel minket. Csak akkor érdekel, ha az enyém, mert még mindig testi szinten vagyunk. Lehet, hogy más dolgokról beszélünk és prédikálunk, de még mindig nem tudunk úgy viselkedni Krisna dolgaival, mintha a miénk lenne, mert többre tartjuk a sajátunkat, mint Krisnáét, vagyis hogy "ami az enyém, az fontosabb, mint ami Krisnáé, mert én fontosabb vagyok, mint Krisna".

Ez egy fontos dolog, ami nemcsak itt tapasztalható. Mindenki lakott templomban, brahmacsárí-ásramban. Úgy laknánk otthon, ahogy ott lakunk? Úgy tartanánk a holminkat? Szóval nem. Felkelni reggel, úgyhagyni az ágyat, elõhagyni a hálózsákot, a lepedõt... Nem tanítottak meg a szüleid otthon, hogy ha felkelsz, akkor el kell rakni az ágyat? Nem? Általában le kell venni a takarót, a lepedõt, fel kell tenni azt a takarót, ami nappal van az ágyon, és el kell tenni a másikat. Úgy volt otthon? Úgy. Most így van? Nem. Miért nincs így? Miért van az, hogy a legmagasabb filozófiánk van, de még azt az alapvetõ dolgot sem tudjuk megcsinálni, amit a hétköznapi karmík is gyakorolnak?

Mert valahogy ha magasszintű gondolkodás van is, nincs magasszintű cselekvés, sõt elveszik még az alapszintű cselekvés is. Elvesztjük az értékeket. Ez egy nagyon veszélyes dolog, és az lett az eredménye, hogy a bhakták emiatt már bizonyos szempontból nem tudnak közösségi életet élni. Rendetlenek a bhakták, és felelõtlenül, nem tudatosan, nem átgondoltan viselkednek. Nem történik-e meg, hogy este nyolc-kilenc órakor alszanak a bhakták, és bejön két bhakta és elkezd hangosan beszélgetni, mintha nem lenne senki a szobában? Vagy valaki próbál nappal pihenni, és akkor jön valaki, felhangosítja a magnót és elkezd egy bhadzsant hallgatni, mintha teljesen süket lenne és rajta kívül nem is létezne senki más. Emiatt az érzéketlen viselkedés, a rendetlenség és minden más miatt végül a bhakták nem tudnak így élni, és azt gondolják, hogy ha ez jelenti a Krisna-tudat, akkor inkább visszatérek ahhoz a felfogáshoz, hogy minden a saját magántulajdonom, és akkor jól fogok viselkedni. Ez egy nagy hiba. Ezért javasoltuk, hogy mindegyik ásramban legyen egy vezetõ és legyenek közös szabályok. Akik nem hajlandók vagy nem tudják ezeket betartani, azok nem lakhatnak ott. Ez a tervünk ebben a brahmacsárí-ásramban. Ezért nem akarok senkit odaengedni lakni, amíg nincs bent mindegyik ágy és polc, mert látni szereném, hogy a polcokon mi hova van rakva. Amikor minden benn van, akkor lesz egy sztenderd, és ha valaki nem tudja betartani, vagy nem jön a reggeli és az esti programra minden nap, vagy nem tartja tisztán, vagy nem dzsapázik napi tizenhat kört, vagy nem tartja be a négy szabályt és nem viselkedik és él úgy, mint egy brahmacsárí, akkor nem lakhat ott. Hasonlóan a brahmacsáríni-ásramban. Most még minden vegyes, itt is ott is annyiféle dolog van, de amikor megépítjük a brahmacsáríni-ásramát, akkor ha valaki házasságról beszél, akkor kifelé.. Mert a brahmacsárínik nem beszélnek házasságról, és a brahmacsárík sem. Ha errõl akarsz beszélni, akkor légy szíves menj és lakj egy gríhaszthával, mert ott lehet beszélni ilyen dolgokról.

Tehát igazi színvonalat kell fenntartani. De mindegyik ásramában, a gríhasztha-ásramában is kell lennie egy sztenderdnek.

Ugyanúgy, bárhol lakik valaki, tartson ott kellemes hangulatot, hogy el tudja képzelni, hogy akár egész életében tud úgy élni mint brahmacsárí, mert van egy békés, tiszta szoba, ahol csönd van. Mert mit jelent az ásrama? Azt jelenti, hogy valaki elmegy a Himalájába egy csöndes helyre, ahol az ember elméje nincs megzavarva, ahol jó békés az élet. Ugyanezt kell képviselnie egy brahmacsárí-, brahmacsáríni-ásramának. Meg kell néznünk, hogy mennyire képviseljük ezt. És ha ez nincs ott, akkor...? Akkor senki nem fog tudni ott maradni, és akkor kénytelenek lesznek a bhakták úgy gondolkodni, hogy "ahhoz, hogy egy tiszta és másféle életstílust tudjak követni, az egyetlen módszer az, hogy megházasodom". amikor a bhaktákkal beszélgetek, kiderül, hogy nagyon sokszor - lehet hogy az esetek felében is - ez a fõ ok. Mert nem egy civilizált dolog a brahmacsárí-asramban lakni. Ezért itt most próbáljuk ezt megoldani. Láttátok, fönt két szoba van, lent négy. A lenti szobákban két-két bhakta. Ez elég civilizált sztenderd: két bhakta egy szobában. Azok az idõsebb bhakták. A fiatalabbak pedig fent, négyen egy szobában, és így ott tizenhat bhakta elfér. Aztán építünk majd többet, mert nem fér be mindenki. Most térjünk vissza az eredeti témához. A mi felfogásunknak mindig teljesen ebbõl a másik irányból kell származnia. "Mi jó Krisnának, a Krisna-tudatú mozgalomnak, Új-Vradzsadhámának, a lelki tanítómesternek?" És le kell állítani azt a felfogást, hogy mi jó nekem. Mert az a felfogás, hogy "mi jó nekem", az nem jó nekünk. Az egyetlen dolog, ami jó nekünk, azt látni, hogy mi jó mindenki másnak. És ez egy vaisnava. Para dukha dukhi kripambuddhi. Mindenhol. Átmaupamjéna szarvatra szamam pasyati jó 'rdzsuna. Tehát a Gítá, a Bhágavatam, a Csétanja-csaritámrita mindenhol azt mondja, hogy az a vaisnava, aki azt nézi, hogy mi jó mindenki másnak. Addig mi sem leszünk elégedettek, boldogok. Ilyen felfogással Új-Vradzsadháma nem tud felépülni. Csak megint sok önzõ személy lesz, akik együtt laknak, és egy közös dolguk van: hogy többé-kevésbé hisznek Krisnában. De aztán hogy fogják Krisnát szolgálni, hogy fogják a Krisna-tudatot terjeszteni vagy hogy mit is jelent együtt élni... Mindez nagyon nehezen fog megvalósulni, ha mindenki csak az "enyém és én"- perspektívából látja a dolgokat.

Ha nem tudjuk a másiknak és a többségnek a nézõpontjából látni a dolgokat. Mert csak akkor lehetünk a többségnek a tagjai, ha ez lesz a fõ nézõpontunk. Az biztos, hogy mind a kettõ ott lesz, az "enyém" és a "másé", de az arány... Azt hiszem, ha itt meg akarunk csinálni valamit, akkor ez a kettõ sosem lesz egyensúlyban, hanem a fõ hangsúly mindig azon lesz, hogy mi kedvezõ Krisna-völgynek, Krisnának. Nemcsak az itt lakó bhaktákkal, brahmacsáríkkal, gríhaszthákkal, hanem még a faluban lakókkal is így lesz. Nagyon sokan jönnek most a faluba.

Emlékszem, hogy legelõször bátorítottunk mindenkit aki idejött, hogy adjon százezer forintot a templom építésére. Amikor Tünde jött ide abba a házba, tõle is kértem, és õ is adott. Megyõzõdésem, hogy a többi bhakta nem számít erre és nem is tud errõl. De amikor megkérem õket, hogy adjanak, megint új nézõpont lesz: "miért adjak én százezer forintot, amikor én ott veszek egy házat? Miért adjak valaki másnak százezer forintot?" Azért, mert ezen az úton fognak kijönni és ebbe a templomba fognak járni. Ha valaki bhakta, vagy az akar lenni, akkor enélkül a mentalitás nélkül nem fogja tudni megtenni az elsõ lépést sem a Krisna-tudat felé. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki ki tudja nyitni a szívét, elõször ki kell tudni nyitnia a zsebét. Mert aki nem nyitja ki a zsebét, annak nincs nyílt szíve. Fõleg ha sok dolog van a zsebében.

Kérdés: Prédikálhatunk-e mi is így, ahogy a leckén beszéltél, azoknak, akik jönnek és kérdeznek?

Válasz: Igen. Nem biztos, hogy el fogják fogadni, de ez nem az õ hibájuk, õk igazából nem értik. A bhakták akik jönnek, akik itt akarnak építkezni, többnyire valamelyik Náma-Hattából jöttek. Egy-két évig jártak oda, lehet, hogy elmentek húsz-harminc Náma-Hatta programra és hallottak pár Bhagavad-gítá leckét, de hogy mi a Krisna-völgy, a Krisna-tudat... Egy bátor lépést tesznek azzal, hogy ide jönnek, de nincs megfelelõ információ a birtokukban. Ezért csinálom ezt az egész könyvet. A könyvosztásról például mindenki tud, mert annyit beszélünk róla, de errõl nem beszélünk. Szóval nem lehet úgy, hogy "Nem tudtad? Ez így van." Nincsenek tájékoztatva. Látniuk kell az embereknek, hogy ha valaki gyakorolni akarja a Krisna- tudatot, akkor segítenie kell Prabhupáda misszióját; többé vagy kevésbé. Így kell gondolkodnia, fõleg akkor, ha avatott akar lenni. Az avatott bhakta azt jelenti, hogy "teljesen átadom magam a lelki tanítómesternek, hogy használhasson a misszióban". Másképp nagyon óvatosnak kell lenni.

Kérdés: Amíg nem épül fel a mátádzsí-ásrama, addig úgy kell tekinteni, hogy most minden körülmény ideiglenes? Az egerek ellepték az ásramát és megeszik a ruhát, meg hangyák vannak, és nincsenek polcok, szinte egy táskában lakik az ember hónapok óta vagy talán egy éve is...

Válasz: Hogy van polc vagy nincs, az egy dolog. Holnap szünnap van. Van sok tégla és deszka. Összerakod és a kettõbõl lesz a polc. És ha tisztán van tartva, akkor elég jól néz ki. Aztán hogy egerek vannak... Cica is sok van, annyi cica van, fogj egyet, vidd fel, kösd meg a szobában, megfogja az egeret. És rendbe tehetjünk a dolgokat. Nem, nem akármilyen sztenderdnek, hanem rendes sztenderdnek kell ott lennie. Azért kellene, hogy a bhakták felelõsségteljesek legyenek. Most vegyes ásramok vannak, a brahmacsárínik és gríhaszthák együtt laknak, de ez nem azt jelenti, hogy akkor nincs semmi sztenderd. Akkor is kell sztenderd. Mindenhol van. A sudráknak is van sztenderdjük, a javanáknak is van sztenderdjük, a mléccsháknak is, mindenkinek. Legalább valami minimális.

Sríla Prabhupáda kí dzsaja!

Forrás:  H.D.G. Srila Sivaráma Szwámí Mahárádzsa, Új-Vradzsadháma, 1995. augusztus 26.

Ez a kiadvány Õ Isteni Kegyelme Sríla Sivarama Swámi Mahárádzsa Krisna-völgyben adott, 1995 júliusában és augusztusában elhangzott elõadásainak anyagát tartalmazza. Mivel az elõadások élõszóban hangzottak el, a szövegek nyilvánvalóan az élõ beszéd sajátosságait hordozzák magukon. Bízunk benne, hogy az elõadások anyaga így is könnyen követhetõ és élvezetes lesz a tisztelt olvasók számára. A Szerkesztõk

Kiadta a Védikus Kultúráért Alapítvány a Védikus Szabadegyetem megbízásából

Szerkesztõk: Késava dásza, Ísvara Krisna dásza, Krisna-lilá dévi dászí

Felelõs kiadó: Haripada dásza

Tördelés: Szundarúpa dásza

Elsõ kiadás: 100 példány

Budapest, 1996