Szolgálat, tudás, megvalósítás

A naisthika - és az upakurvána brahmacsárít egyaránt az jellemzi, hogy nagyon alaposan tanulmányozza a szentírásokat, követi a szádhanát, s nagyon erõssé válik a lelki életben. Mindketten rendelkeznek tudással a lelki és az anyagi világról, mindkettõnek vannak megértései.

A naisthikának azonban megvalósítása is van, s így nem kell keresztülmennie a gríhaszta ásramán.

Az upakurvána viszont nem rendelkezik ezzel. Erre a megértésre szert téve, az ember – miután képzése befejezõdött – beléphet a gríhaszta ásramába, majd ténylegesen megvalósíthatja, hogy mi is ez a dolog. Az egész gríhaszta ásramának végsõ soron az a célja, hogy megértsük, hogy nem jó itt az anyagi világban élni. A férj és a feleség is tapasztalatokra tesz szert, s megosztva egymással a meg valósításaikat, mindketten nagyon szépen fognak fejlõdni. Ugyanis idõvel képessé kell válnunk arra, hogy elkülönítsük magunkat az adott helyzettõl. Elkülönülni csak akkor tudunk, ha van megvalósításunk. Szolgálat végzésével tudáshoz jutunk, a tudásból pedig megvalósítás jön. Ez azt jelenti, hogy a gríhaszta ásramának szolgálatnak kell lennie.

Szolgálat nélkül, tudás sem jön. Amennyiben a gríhaszta ásramában csupán az érzékeink élvezetével törõdünk, akkor nem fogunk túl sokat tanulni. Tehát a szolgálat eredményeként tudáshoz jutunk, s amikor ezt a gyakorlat során feldolgozzuk magunkban, megvalósítást érünk el. Az is fontos, hogy a férj és a feleség beszéljék meg a megértéseiket és a megvalósításaikat.

A tanulási folyamatnak több fokozata van. Az elsõ fokozat a hallás ( sravanam). Ennek során hallás útján teszünk szert tudásra – tanulunk a tanárainktól, könyvekbõl, szádhuktól, a gurutól. A következõ fokozat a mana -maja , az elmélkedés fokozata, amikor elgondolkodunk a tanultakról. Az ismeretek feldolgozását követõ lépés a megvalósítás, amit vividzsnyászanának neveznek. E megvalósítás révén megváltozik az ember értékrendje, élete. Ha nem áll be változás az életében, akkor nem beszélhetünk megvalósításról. Az éhségünk sem szűnik meg, ha csak egy csipetnyi ételt veszünk magunkhoz. Az evés során azonban elmúlik az éhség. Ugyanígy, ha megvalósítottuk, hogy mi a célja egy dolognak, akkor meg is tesszük azt. A megvalósítás azt jelenti, hogy képesek vagyunk alkalmazni a tanultakat.

Például a templomban sokat hallunk a Haré Krisna éneklésérõl, arról, hogy ez jó, s hogy ez az ajánlott folyamat ebben a korszakban. Tehát vannak ismereteink, de vagy dzsapázunk, vagy nem. Viszont amikor megvalósítjuk, hogy “igen, tényleg ez a folyamat”, akkor elkezdünk komolyan dzsapázni. A megvalósítás tehát azt jelenti, hogy az értékrendünk és az életvitelünk megváltozik. A védikus kultúrában jónak tartják a tudást, de a tudás önmagában még nem számít nagy dolognak. A tudásunkra ugyanis büszkék lehetünk. A védikus kultúrában ezért helyezik a megvalósításra a hangsúlyt.

A megvalósítás megkülönböztetõ képességet jelent, valamint azt, hogy szilárd az elhatározásunk. Ez azzal függ össze, amit az intelligenciáról mondtunk ma reggel – ez a valódi intelligencia. A tudás az elsõ lépés.

Hallunk dolgokat – ez hozza létre az ismereteinket; megértésre teszünk szert – ez a tudás (dzsnyána); majdmegvalósítást érünk el, s ezáltal különbséget tudunk tenni a dolgok között – ez a védikus kultúra célja. Ez az igazi intelligencia. Egy másik fontos szempont, hogy brahmacsáríként megtanuljunk egyedül élni.

Természetesen bhakták társaságában élünk, de ezt meg kell tanulnunk szépen csinálni. Miért? Mert késõbb, azéletünk során vissza kell majd térnünk ezekhez a szokásokhoz. Ha egy gríhaszta elõzõleg jó brahmacsárí - képzést kapott, egyrészt jó gríhasztha lesz, másrészt, amikor a vánaprasztha vagy a szannyásza rendbe lép, nagyon könnyen vissza tud térni egykori szokásaihoz. Az élõlény mindig arra emlékszik, ami jó, a rosszat pedig elfelejti, mivel természeténél fogva szat -csit - ánanda.

Az ánanda a részünket képezi, a boldogtalanság viszont nem része a természetünknek. Ezért egy idõ után mindig arra emlékszünk, ami kellemes volt, s elfelejtjük a kellemetlen dolgokat. Az embernek tudnia kell visszaemlékeznie a tanulóidejére, s felidézni azt, hogy milyen jó volt egyszerűen élni (bárhol lehetett az ember, azt evett, amit kapott, végezte a szolgálatát, nagyon egyszerű, jó élete volt...), s így könnyen vissza tud térni ehhez. Máskülönben – ha ez hiányzik – a gríhasztha ásramához fog ragaszkodni, arra emlékezve, hogy “ez milyen jó volt, az milyen jó volt”.

S általában azt látjuk, hogy kellemes emlékeinket egy idõ után a kezdeti idõszakkal társítjuk. Hajlamosak vagyunk az egészet újrakezdeni, s negyven - ötven évesen másodszor vagy harmadszor házasságot kötni, mivel csak arra emlékezünk, hogy milyen jó is volt az. Ezért nagyon kell ügyelnünk arra, hogy megfelelõ légkört teremtsünk a gríhasztha ásramában, ahol férj és feleség természetes módon, együtt érik, s minden simán megy.

Forrás: Bhaktividyá Purna Szvámi- Nava - Vradzsadháma, 1997. szeptember 2. este