Kérdés: Ha valaki nincs Krisna - tudatban a gyermeknemzés idején, akkor a gyermeke sem lesz Krisna - tudatos. Mi akkor a magyarázata annak, hogy olyan karmík , akik alkoholt fogyasztanak, és nagyon bűnös személyek, képesek olyan gyereket nemzeni, aki annyira jámbor lesz, hogy késõbb el tudja fogadni a Krisna - tudatot, és esetleg vissza is tud menni Istenhez?

Válasz: Térjünk vissza Kasjapára és Ditire. Pradzsápatik voltak. Dzsanalókán éltek és jadzsnyákat, hómákat mutattak be, hogy elégedetté tegyék a Legfelsõbb Urat. Ezen áldozatok során maga Visnu személyesen eljön, hogy elfogadja az utolsó felajánlást. Sokszor ott marad, és akkor imádják, beszélgetnek Vele. Közvetlenül láthatják az Urat. Nagyon egyszerűen, elkülönült bráhmanák

módjára éltek, nem érdekelte õket az érzékkielégítés. De mivel pradzsápatik voltak, kötelességük volt, hogy gyermekeket nemzzenek. Számukra ez kötelesség. De egyébként nem érdekli õket az ilyesmi. Egy nap Kasjapa békésen bemutatta az áldozatot, és miután befejezte, meditációba fogott. Ekkor Diti odament hozzá. Nagyon meg volt zavarodva, mert Aditinak, a másik feleségnek gyermeke született. A védikus kultúrában sokszor egy nõ presztízse attól függ, hogy van - e gyereke. A nõt kedvezõnek tekintik házasság elõtt, és azután, hogy gyereket szült. De a kettõ között, éppen a sok vágy miatt, az elme nem békés, ezért ebben az idõszakban nem számítanak olyan kedvezõnek.

Következésképp Diti úgy gondolta, hogy a társfeleség tekintélye sokkal nagyobb. Odament hát Kasjapához, hogy gyereket akar. A válasz lényege az volt, hogy “majd késõbb”. Ditin azonban annyira úrrá lett a tekintély vágy, hogy egyre csak erõltette a dolgot.

Kasjapa végül beleegyezett, mindössze annyit kért, hogy legalább addig várjanak, amíg vége lesz a szandhjának, mert Siva, a bátyja, ebben az idõszakban jár - kel, és ezt tiszteletben kell tartani. De Ditit annyira eltöltötte a presztízs utáni vágy, hogy nem egyezett bele.

Így gyermeket nemzettek. A gyermek, amint megszületett, olyan magasra nõtt, mint a Méru hegy, és azonnal elkezdte zaklatni az univerzumot. Õ volt a legnagyobb démon. Nem volt nála hatalmasabb. Sem Rávana, sem mások.

Meg kell értenünk, hogy milyen nagy démon is Hiranjakasipu. Amikor Rávana meglátogatta Bali Mahárádzsát, hogy támogatást kérjen tõle a Ráma elleni csatához, Bali Rádzsa azt felelte: “Én már öreg vagyok, de adok neked valami értékeset.”

Rámutatott egy kis, ékkövekbõl álló hegyre. “Ez a tiéd lehet.” Rávanára nagy hatást tett az aranyfoglalatú ékkövek mérete és minõsége, és azt gondolta, hogy majd csak egyszerűen felkapja és elviszi az egészet. Hiszen felemelte a Kailásza hegyet is. Odament, hogy megnézze az ékköveket, felmászott, megvizsgálta a minõségüket, majd amikor végzett, fel akarta emelni. De még csak meg se bírta mozdítani. Olyan nehéz volt, hogy egy tűhegynyire sem tudta elmozdítani. Ez kissé zavarba ejtette, hiszen ha felemelte a Kailászát, ami még Sivára is nagy hatást tett, most ezt a kis, dombnyi ékszert ne tudná felemelni? Megkérdezte Bali Rádzsát, hogy mi ez, honnan került ide? Ha õ nem tudja felemelni, akkor ki volt az, aki ezt felemelte és idetette?

Bali Rádzsa erre azt felelte, hogy neki, Rávanának, az egyik korábbi születése volt az. “Ez az ékszerdomb Hiranjakasipu fél pár fülbevalója, aki olyan hatalmas volt, hogy te még a fülbevalóját sem tudod megmozdítani. Hiranjakasiput Visnu ölte meg. Az Úr Rámacsandra ugyanez a Visnu. Bolond vagy, ha azt gondolod, hogy te majd meg tudod ölni Õt. Még a fülbevalóját sem tudod felemelni annak a személynek, akit Visnu megölt.”

Meg kell értenünk, milyen hatalmas volt Hiranjakasipu.

Hozzá fogható nagy démon nem létezett a múltban, és a jövõben sem fog létezni soha. Ditinek, egy nagyon képzett pradzsápatinak volt a fia. Neveltetésének, kultúrájának tekintetében ugyanabba a kategóriába tartozik, mint Szvájambhuva Manu lánya, Dévahúti, sõt, még egy kicsit magasabba is, hiszen Dévahúti ksatrija lány volt, míg Diti úgy élt, mint egy bráhmana.

Most pedig nézzük meg Hiranjakasipu gyermekét.

Hiranjakasipu és a bátyja, Hiranjáksa, elmentek az erdõbe, hogy lemondásokat végezzenek. Amikor erre megfelelõ helyet találtak, nagyon szigorú lemondásokba kezdtek. Mivel olyan képzett démon, és olyan eltökélt, hogy a legtekintélyesebb, a leghatalmasabb személlyé váljon, Hiranjakasipu addig nem nyugszik, amíg nem kerül mindenek fölé. (A fiú az anyja tulajdonságait örökli, s az õ anyja tekintélyvágyból akart gyereket. Örökölte az anyjának ezt a tulajdonságát, és nagyon eltökélt lett. Az anyja is nagyon eltökélt volt, még fél órát sem volt hajlandó várni, ezért õ is nagyon eltökélt lett.) Tehát elmegy a testvérével az erdõbe hatalmas lemondásokat végezni, s ettõl a félistenek nagyon megijednek. Már eddig is õk voltak a legnagyobb démonok, akiket valaha is láttak, s most lemondásokat végeznek, hogy még nagyobbak legyenek. A félistenek nem tudják mitévõk legyenek.

Errõl beszélgetnek, amikor megjelenik Nárada Muni, és így szól: “Neaggódjatok, Parvata Muni és én majd megoldjuk.” A félistenek megnyugszanak. Nárada Muni és Parvata Muni elmegy arra a helyre, ahol Hiranjakasipu és Hiranjáksa a lemondásaikat végzi, és verébformát öltenek magukra. (A verebek nagy zajt tudnak csapni, nagyon zavaró a csiripelésük, cseppet sem édes.)

Verébként leszállnak egy ágra, jó közel Hiranjakasipuhoz, de elég messzire, hogy ne lehessen elérni õket. Ott ülnek, kismadarakként viselkednek, és ahogy szép nyugodtan ott üldögélnek, elkezdik énekelni, ahogy csak a csõrükön kifér, hogy “om namo nárájana”.

Hiranjakasipu eközben meditációban van elmélyedve, de meg kell szakítania azt, amikor meghallja Visnu nevét, a legszörnyűbb, legundorítóbb dolgot, amit csak el tud képzelni. És ráadásul verebek csiripelik! Felébred, megpróbálja elűzni õket. Egy picit feljebb ugrálnak az ágakon, kicsit megrázzák a tollaikat, és újból, ezúttal még hangosabban elkezdenek énekelni. Ez teljesen kizökkenti Hiranjakasiput meditációs hangulatából. Megragadja az íját, hogy lelõje õket, de ekkor nevetve elrepülnek. Hiranjakasipu annyira felmérgesedik a verebeken, akik meg merészelték szakítani a meditációját a legszörnyûségesebb nevek éneklésével, hogy visszamasírozik a palotájába a bátyjával, és jó démonhoz méltóan megpróbál elfelejtkezni a szörnyű élményrõl, arról, hogy hallotta azÚr Nevét.

Evés - ivásba, muzsikaszóba, táncba, barátokba, mindenféle mulatságba temetkezik, de mégsem tudja elfelejteni a szörnyű élményt. Ekkor eszébe jut, hogy mi lenne, ha pár bensõséges percet töltene a feleségével, az majd biztosan el fogja vele feledtetni a borzalmas élményt. De sajnos annyira meg van zavarodva, hogy még a fogantatás pillanatában is csak ezekre a madarakra tud gondolni, amint az om namo náránaját vibrálják. Az egyik madár éppen Nárada Muni, az Úr tiszta bhaktája , akinek transzcendentális, nem anyagi formája van, és tiszta odaadással énekli az Úr nevét. Erre emlékezve a fogantatás pillanatában, Prahláda Mahárádzsát vonzotta az anyaméhbe.

Amikor Hiranjakasipu késõbb újra elment lemondásokat végezni, a félistenek el akarták rabolni a feleségét, mivel úgy gondolták, hogy ha az apja ilyen nagy démon, a fia is az lesz. Nárada Muni azonban megnyugtatta õket, hogy ne aggódjanak, mert ez egy rendes gyerek lesz, az Úr bhaktája – mivel tudta, hogy az adott pillanatban milyen tudatállapotban volt Hiranjakasipu.

Ezért lehet még egy bhaktának is szörnyű gyereke, és néha egy karmínak is születhet jámbor gyereke. Ha már nem olyan nagy köztük a szenvedély, ha mindketten azt gondolják, hogy a kapcsolat már nem a régi, mindennapivá vált, és a feleség elméje, unalomból, talán valamilyen jámborabb tevékenység felé vándorolt, akkor lehet, hogy nagyon jámbor lesz a gyerekük. A lényeg az, hogy nem szabad alábecsülnünk a fogantatás pillanatát.

Ha nem gyakorolunk egy életen át, nincs rá garancia, hogy jó tulajdonságú gyerekeink lesznek. Ha a gyakorlat nem magas szintű, hogy lehetne elvárni, hogy a gyerek az legyen?

Bhaktisziddhánta Szarasvatí Thákura legfõképpen ezért nem nõsült meg. Amikor megkérdezték, hogy miért nem házasodik meg (talán valami gondja van a házassággal?), azt válaszolta: “A házassággal nincs semmi baj, de nem tudom garantálni, hogy jó tulajdonságú gyerekeim lesznek. Lehet, hogy eluralkodna rajtam a kéj. Ha biztos lennék abban, hogy elsõ osztályú prédikátorokat tudnék nemzeni, száz gyermeket nemzenék.” Az apjának olyan gyermeke volt, akit Visnu fénysugarának hívtak, képzelhetjük, mi lett volna, ha száz Bhaktisziddhánta Szarasvatí Thákura prédikált volna...

Májának nem lenne semmi esélye. Prabhupáda azt mondta, ha csak tizenkettõ lett volna belõle, lesöpörték volna az egész bolygót.

Bhaktisziddhánta azt mondta tehát, hogy mivel nem tudta ezt garantálni, brahmacsárí maradt. Rámutatott, hogy milyen komoly a gríhasztha ásrama felelõssége. Nem csak arról van szó, hogy “kéjesek vagyunk, nosza, házasodjunk meg!”. Az állatok viselkednek így. A nõstény állat tüzelni kezd, a hím állat pedig fut utána.

Ezt hívják Kupidónak. Ne gondoljuk, hogy a hímkutya nem értékeli, hogy milyen jól néz ki a nõstény kutya. Nagyon tetszik neki, ahogy lebegnek a fülei! Kupidó ott van. De egy ember elkerüli ezt. A tervezés szintjén cselekszik. Persze a tervezést nem a mai értelemben használjuk, vagyis nem fogamzásgátlást értünk alatta, hanem, amennyiben gyermeket terveznek, kiválasztanak hozzá egy kedvezõ pillanatot. Prabhupáda említi, hogy a védikus kultúrában már jó elõre tudták azt a napot, amikor a pár megpróbál gyermeket nemzeni. Az asztrológusok kiválasztottak egy kedvezõ idõpontot a garbhádhána - szamszkárához, és mindenki örült, hogy egy értékes taggal gyarapszik majd a közösség. Ünnepi hangulat uralkodott a gríhasztha közösségben.

Az Úr Csétanja is örült, amikor a bhaktái gyermeket vártak, mert azok is tiszta bhakták voltak. Ez nagy felelõsség.

Nem szabad könnyedén venni.

Sríla Prabhupáda kí dzsaja!

Forrás: Bhaktividyá Purna Szvámi - Nava - Vradzsadháma, 1997. szeptember 3. este lecke részlet