Válasz: Az elv az, hogy az ember végezzen a természetének megfelelõ munkát. Prabhupáda említi, azt hiszem a Tizenegyedik Énekben, hogy a kötelesség végzésének a tökéletessége az, amikor a természetünknek megfelelõ munkát végezzük, az Úrért. Ha az Úrért végezzük a kötelességünket, az dharma, ha nem, akkor adharma. Még ha követjük is a természetünket, de ez nem az Úrért történik, akkor a bhágavata-dharma értelmében ez adharma. Prabhupáda említi, hogy a bhaktáknak készeknek kell lenniük arra, hogy ugyanolyan keményen dolgozzanak, mint a karmík. A természetünknek megfelelõ munkát a lehetõ legjobb tudásunk szerint kell végeznünk.

Sríla  Prabhupáda azt mondja, hogy gondoskodnunk kell a lelki fejlõdésünkrõl, vagyis dzsapázzunk, olvassunk, társuljunk a bhaktákkal és járjunk a programokra. És az idõ többi részében végezzünk valami gyakorlati munkát Krisnának. Ekkor Krisnán múlik, hogy mennyit ad. Õ ismer minket a legjobban. Mi csak erre az életünkre emlékszünk, a többire nem. Nem tudjuk, hogy az egyes vágyainknak mi a háttere. Krisna tudja, hogy hogyan törje le ezeket a vágyakat. Õ úgy cselekszik, hogy beteljesíti a vágyakat, és egyúttal el is távolítja õket.

Prabhupáda említi ezzel kapcsolatban, hogy Krisnát Hariként is ismerik. A tízkarú Hari bármit el tud venni, ha akarja. Nekünk csak két kezünk van, mit ér ez tíz kéz ellen? De ha tíz kézzel akar adni, akkor elég sokat tud adni. A lelki világban a gazdagság határtalan. Ha Krisna elégedett, akkor Laksmí is szeret adni. De néha, ha nem megfelelõ a mentalitásunk, Krisna nem fog adni.

Bali Rádzsa az egész univerzumot a magáénak tudhatta, de Srí Krisna az egészet elvette. Pedig semmi rosszat nem tett. Az univerzum birtoklását a lelki tanítómesterének végzett megfelelõ imádattal érte el. Indra azért vesztette el a birodalmát, mert megsértette a gurut. Bali Mahárádzsa nagyra értékelte Vámanadéva szépségét és sugárzását, jó királyhoz méltóan adományozott a bráhmanáknak, Vámanadéva pedig csak három lépést kért. “Olyan kicsi vagy, a három lépésed olyan kevés, kérj többet!”

Mindent a legmegfelelõbben tett. De Krisna, miután túljárt az eszén, és két lépéssel megszerezte az egész univerzumot, s Bali Mahárádzsa belátta, hogy nem tud mit adni a harmadik lépésért cserébe, akkor elfogta és Varuna köteleivel megkötözte. Ekkor beszélgetni kezdtek, és Bali Mahárádzsa rámutatott, hogy ha mindenünket elveszítjük, akkor a ragaszkodásainkat is elveszítjük. Vámanadéva pedig egy másik dologra mutatott rá: az csak az Úr kegye, ha mindent elvesz. De még ennél is csodálatosabb, hogy amikor Krisna ad, a bhakta nem válik ettõl büszkévé. Ezért kell alázatosabbnak lennünk a fűszálnál: könnyű alázatosnak lenni, ha nincs semmid; de ha mindened megvan, akkor egy kissé nehezebb. Látjuk az ácsárják életébõl, hogy ez nem csak velünk történik meg: amikor gríhasztha volt, Prabhupáda mindenét elvesztette. Amikor a vánaprasztha rendbe lépett Indiában, akkor sem sikerült semmit elérnie. Amikor Amerikába ment, még azt a keveset is elveszítette, amije volt. Ezután azonban annyi mindent adott neki Krisna! Bhaktivinóda Thákura egy igen elõkelõ és gazdag családba született, de tizenkét éves korára mindenüket elvesztették, õ pedig az utcán találta magát. A többi ácsárja élete is hasonló volt: mindent elveszítettek. Naróttama dásza Thákura is elvesztette mindenét, és a többiek ugyanígy. De sohasem panaszkodtak.

Meg kell tanulnunk, hogyan működik Krisna. Mivel Krisnáért dolgozunk, tudnunk kell, hogyan működik Õ.

Prabhupáda rámutat, hogy ha valami történik velünk, aminek nem ismerjük az okát, tudnunk kell, hogy Krisna az ok, hiszen Õ mindennek a végsõ oka. Mindezt arra kell használnunk, hogy meghódoljunk Neki. Dolgoznunk kell, és függetlenül attól, hogy kapunk-e ezért valamit cserébe vagy sem, meg kell hódolnunk Krisnának. Ez azt jelenti, hogy ha eredményesek vagyunk, Krisna elégedett. Ha nem vagyunk eredményesek, akkor Krisna mondani akar valamit. De mindkettõ az Õ kegye. Ha túlságosan aggódunk az eredményért, akkor a természet kötõerõire bízza, hogy gondoskodjanak rólunk. De mivel törõdik velünk, Õ is bekapcsolódik. Ismeri az egész felállást. Az anya olyan sok finomságot ad enni a gyermekének, de ha megbetegszik, szabályozni kell, hogy mit ehet és mit nem. A gyerek azt gondolhatja: “mi történt, anya már nem szeret?”, de valójában az egész azért történik, mert az anya szereti a gyermekét. Ha nem szeretné, hagyná, hogy bármit megegyen, s azt gondolná: “kit érdekel!”

Látnunk kell tehát, hogy Krisna az irányító. Dolgozunk, és megelégszünk azzal, ami jön. Ahogy Krisna is elmagyarázta Ardzsunának: “Itt hagyhatod a csatamezõt, és elmehetsz az erdõbe, de mivel a természeted az, hogy harcolj, az erdõben is harcba fogsz keveredni”. Azt mondják, Ardzsuna tizenkét évet egyedül, tizenhárom évet pedig a testvéreivel együtt az erdõben töltött. Az erdõben nõtt föl, ahol rengeteg harcban vett részt. Kuruksétrát leszámítva az összes csatát az erdõben vívta. Ezért mondta azt Krisna, hogy “elmehetsz az erdõbe, én meg csak nevetek majd rajtad, mert ott is harcolni fogsz”. Ezért mindenkinek a természete szerinti munkát kell végeznie, a kérdés csak az, hogy Krisnáért tesszük-e vagy sem.

Forrás: Bhaktividyá Purna Szvámi - Máyápur, 1997. október 11. lecke részlet