Egyszerű élet

Amikor Sríla Prabhupáda a Krisna-tudatos társadalomról beszélt, gyakran használta azt a kifejezést, hogy ‘‘egyszerű élet, magasszintű gondolkodás’’. A magasszintű gondolkodásról nem beszélünk olyan részletesen - bár az is nagyon fontos - de mit jelent az egyszerű élet? Amikor a Bhagavad-gítában Krisna egy bráhmana tulajdonságait idézi (Bg. 18.42):

samó damasz tapah sócsam

ksántir árdzsavam éva csa

dzsnyánam vidzsnyánam ásztikjam

brahma-karma szvabháva-dzsam

-, akkor mondja, hogy a brahmanák nagyon egyszerűen élnek. A ksatriják, a vaisják és a súdrák szintén egyszerűen élnek. Egyszerűen azért, mert Krisna nagyon tisztán meghatározza, hogy mit csináljanak, hogyan dolgozzanak. Az egész varnásrama-rendszer nagyon pontosan meghatározza, hogy kinek mit kell csinálnia.

Fõleg amikor a nyugati tudósok tanulmányozzák ezt, akkor azt mondják, hogy túlságosan is aprólékos - vagyis a dolgok túlságosan be vannak osztva. Õk mindig azt látják, amikor a védikus vagy az indiai kultúrát nézik, hogy minden be van osztva, mindennek helye van, s aztán mindennek van három, tíz vagy annyi más beosztása. A nyugati elmét pedig zavarja, hogy minden meg van határozva. Ez a különbség a két út, az aróha- és az avaróha-pantha között. Ami lefelé jön, ott már minden dolog eleve meghatározott, nem kell semmit kitalálni, csak el kell fogadni. A másik, az empírikus úton mindig újabb és újabb dolgot próbálnak kitalálni, ott nincs vége semminek.

És van még egy különbség, hogy ebben az esetben nem kell elfogadni autoritást, legfeljebb a saját elmémét és az érzékeimét. Az egyszerű élet meghatározása tehát itt az, hogy az élet szabályozva van, és ha valaki érti a varnája és az ásramája szerinti beosztását, akkor nincs bonyodalom, és ebbõl a szempontból az élet valóban egyszerű. Valójában mindenkinek minden helyzetben tudnia kell, hogy mi a kötelessége. Ha én egy brahmacsárí vagyok, akkor mi várható el tõlem? Nem az a fontos, hogy én mit gondolok, hogy mi egy brahmacsárí, hanem hogy mit mond a sásztra a brahmacsáríról, a brahmacsárí-életrõl, vagy pedig mit mond a gríhasztha-életrõl. És ha tudom, akkor azt követem.

Hasonlóan van a munkánál is. Itt most nincs is szükség a fõ beosztásokra, hogy valaki egy bráhmana vagy egy ksatrija, hanem az a fontos, hogy mit dolgozik. Ha valaki mondjuk építkezik, akkor az is egy mesterség. Nem úgy működik, hogy elkezdek házat építeni, és kitalálok egy új módszert, ahogy meszelni lehet a falat vagy ahogy a téglákat lehet felrakni. Nem, hanem meg kell tanulni azt a mesterséget. És milyen más kötelességek járnak együtt azzal a munkával? Hogy egyeztessem össze a szolgálatomat, mint vaisnava a kötelességemmel és a munkámmal? Ehhez intelligenciára van szükség, és valaki vagy a sajátját használja, vagy pedig valaki másét. De véletlenül nem történik meg.

Egy másik szempontból az egyszerűség nagyon egyszerű életstílust jelent. És ez közös gyakorlat minden szinten, mivel mi mind vaisnavák vagyunk. Szóval lehet, hogy mi varnásramáról beszélünk, és többféle kötelességünk van ebben a varnásrama-rendszerben, de nem fogjuk imitálni a nagy királyokat, nagy bráhmanákat vagy más nagy személyeket. Ennek az egyik legfontosabb oka, hogy a fõ személyek, akiket nekünk követnünk kell, azok a vaisnava mahádzsanák: Mahádzsanó jéna gatah sza panthah. Mert mi fõleg vaisnavák vagyunk. És azért, hogy tökéletes vaisnavák legyünk, elfogadjuk a varnásrama-rendszert.

Emellett azért is fogadjuk el ezt, hogy megmutassuk másoknak, hogy hogyan élhetnének õk. A mi fõ célunk az, hogy kimenjünk ebbõl az anyagi világból. Brahma- nirvanam riccshati. Krisna magyarázza, hogy ez egy bhakta, egy vaisnava célja: kimenni ebbõl világból. És Krisna azt mondja, hogy

mám éva jé prapadjanté / májám étam taranti té (Bg.7.14).

Hogy nagyon nehéz kimenni ebbõl az anyagi világból: mama májá duratjajá. Amikor ki akarsz jutni egy helyrõl - akár sétálva, akár úszva, akár repülve -, akkor minél kevesebb dolog van nálad, annál könnyebben ki tudsz menni, és minél több holmid van, azok annál jobban és jobban lehúznak. Ez tehát egy praktikus dolog. Ugyanígy egy vaisnava mindig egyszerű életmódot követ, csak a minimális dolgokra törekszik.

Emlékszem, mikor elkezdtem gyakorolni a Krisna-tudatot, meglátogatott az apukám, és látta, hogy nem volt ágyam, eltűnt az asztal és minden más bútor. Csak egy falap volt ott négy téglával, az volt az asztal, és egy matrac volt a padlón. Aztán nagyon szomorú lett, még sírni is elkezdett.

„Mi történt itt?’’ Judhisthira mutatott egy tervet, amit nem a mi mérnökünk, hanem az õ építészük rajzolt. Azon is láttam, hogy amikor mások terveznek valamit, akkor rögtön berajzolnak mindent; ami a konyhában van: a mosogatót, egy asztalt nyolc székkel, az ágyakat, minden bútor eleve be van tervezve. Ez nekik a legtermészetesebb dolog. De Sríla Prabhupáda más példát mutatott. Neki Vrindávanában volt egy nagy háza - még most is el lehet menni abba a házba -, ami nagyobb volt mint itt a miénk. Aztán Máyápurában is volt egy nagy vita, hogy legyen Prabhupádának egy nagyobb háza. Mert két szobája volt Sríla Pabhupádának (azok akik voltak Máyápurában, azok tudják), az egyikben volt egy alacsony asztal, a másikban pedig egy ágy - ennyi bútora volt, semmi több. Csak szõnyegek vannak, amik le vannak fedve lepedõvel, és akárki jön be, mindenki azokra ül. Nincs szék és semmi más. A bhakták akartak építeni egy nagyobb házat, mire Prabhupáda azt mondta, „Minek kell az a ház? Szannyászí vagyok, miért legyen nekem házam?” Végül azt válaszolták neki, hogy „Sríla Prabhupáda, Te az egész világ ácsárjája vagy. Idejönnek az emberek, hogy beszéljenek veled, és szükséged van egy megfelelõ helyre, ahol vendégül tudod õket látni, tudsz nekik prédikálni.” Akkor Prabhupáda azt mondta, hogy igen, prédikálásra lehet. De még akkor sem számított, hogy ki jött meglátogatni Sríla Prabhupádát, mindenki a földön ült.

Szóval egy vaisnava mindig egyszerűen él, mert májának mindig az a trükkje, hogy meggyõz minket, hogy gyűjtsünk minél több dolgot - mert azok súlyok lesznek. Nemcsak külsõ súlyok, hanem a szív súlyai. De azt hiszem, ezt mindenki tapasztalta már. Például amikor egy fiatal pár megházasodik. Elõtte nem volt semmijük, de az esküvõn mindenki hoz egy csomó dolgot, ajándékokat. Aztán ha megnézed, hogy mi lesz náluk ötven év múlva... Lehet, hogy ugyanabban a házban vannak, lehet, hogy egy másikban, de biztos, hogy a falak tele vannak polcokkal, és azokon minden négyzetcentiméter teli van mindenféle kis dologgal. Egy üvegelefánt, egy herendi, egy ilyen, egy olyan, nagy dolgok és kicsik, kártyák, a falakon pedig képek vannak. És az elején nem volt semmijük. Aztán a növények. Emlékszem, hogy az én szüleim lakása már olyan volt, mint egy dzsungel. Le lehetett ülni, és úgy érezted magad, mintha Vrindávanában lennél. Nõttek a dolgok, lehet, hogy még vadállatok is laktak ott. Ezek a növények egyre csak nõnek, aztán ott vannak a polcon az apróságok... A padlón pedig egymás tetején öt réteg szõnyeg van, és amikor eljön az, aki az egyiket adományozta, akkor azt a szõnyeget tesszük felülre.

Végtelenül sok dolog van, a padláson meg doboz doboz hátán áll. És végtelenül számú fotó van mindenrõl. Ezek a dolgok külsõdlegesek, de utalnak rá, hogy mi van az emberek belsejében. Ezek mind anarthák. Mert mire lenne szükség abban a házban? Hogy legyen... [egy laticelre mutat] már egy ilyenen is lehet aludni. Legyen egy ilyen fekvõhely, legyen egy tálca, és legyen mit enni. Mi másra van szükség? Igazából semmi másra nincs. De ezek a külsõdleges dolgok egy belsõ mentalitást képviselnek, azt hogy „gyűjteni kell, gyűjteni kell”. Mit jelent az, hogy „gyűjteni kell”? Azt, hogy dzsanaszja móhó 'jam aham máméti - hogy „én” és „az enyém”. Ezek a kis dolgok olyanok, mint sok apró szög, amelyek a világhoz szögelnek minket. És egyre nagyobb súlyt raknak ránk kívülrõl és belülrõl, hogy nehezebben tudjunk felszabadulni. Tehát nagyon megnehezítik a lemondást.

Ezért a bhakták, függetlenül attól, hogy brahmacsárík vagy gríhaszthák, nagyon óvatosak abban, hogy ajándékokat és más anyagi dolgokat fogadjanak el.

Ahogy Sríla Prabhupáda: lehet, hogy Õ kapta a legtöbb ajándékot a Krisna-tudatban, de neki mindig csak két bõröndje volt. Mindig csak két bõrönddel utazott, és nem számított, hogy mennyi dolog jött hozzá, ugyanannyi ment el tõle. Nem volt egy olyan hely, ahová Prabhupáda elrakott volna dolgokat, ahol lett volna mondjuk kétszáz pulóvere vagy ötezer pár zoknija. Prabhupáda rögtön továbbadta. Használta egy kicsit, aztán pedig továbbadta. Ahogy bejött, rögtön ki is adta. És így Prabhupádának sosem volt több dolga, mint ami abba a két bõröndbe belefért. Csak azokkal utazott. Egyikben a ruhái voltak, a másikban pedig a könyvei, amik segítségével fordított. Mindenkinek ezt az egyszerű életet kell megtanulnia vagy megõriznie, mert most még egyszerű. Most még igazán egyszerű. De mindig ott van a tendencia, hogy ha kapunk valamit, rögtön elrakjuk. Van amikor a bhakták adnak nekem ajándékot, és hoznak valamit - a pulóvert, a zoknit mindig lehet használni, és aztán átadni - de mondjuk kapok egy szép nagy képet vagy bútort. Hova tudnám rakni, nincs is olyan nagy falam, amire rá tudnám tenni. De végül át kell adni valaki másnak.

A közös tulajdonság itt az, hogy a brahmacsárík önmegtartóztatást gyakorolnak, vagyis nincs semmijük. Hagyományosan a brahmacsáríknak volt egy dandájuk (a brahmacsáríknak is volt dandájuk,) egy koldulóedényük, egy pár ruhájuk és egy kaupinjuk - nem kettõ. Úgy volt, hogy kimosod, és amikor megszárad, akkor felveszed, vagy pedig felveszed nedvesen. Hogy ne legyen több. Mert ha több van, ha már kettõ van, akkor rögtön gondolkodni kell, ha viszont egyet viselsz, akkor nem kell. Ha már kettõ van, akkor az egyik éppen szárad - „hol van, mi történik vele? Ki fogja kivasalni?” Gondolkodni kell rajta. De ha csak egy van, akkor kimosom, felveszem és passz. Azt mondjuk, hogy nem praktikus, de a Himalájában még most is vannak olyan személyek, akik nagyon komolyan veszik ezt. Nem viselnek cipõt, és a hóban is mezítláb járnak. És ott több hó van, mint itt. Ahol mondjuk a Gangesz ered, ott csak egy olvadt gleccser, olvadt jég van. Abban fürdenek. Van egy gamsájuk és egy kaupinjuk, azt leveszik, felveszik, és van még egy takarójuk. Még mindig vannak olyan szádhuk.

Sríla Prabhupáda nem ilyen szintű lemondást javasolt nekünk, de figyelmeztetett, hogy éljünk egyszerűen. A brahmacsárí dharmája az önfegyelem, a szannyászié pedig a lemondás. Ez azt jelenti, hogy neki is le kell mondania, vagyis nem tarthat meg sok dolgot. A gríhasztha dharmája pedig az adományozás. Így ez az egyszerű életmód egy közös tulajdonság az összes varna és ásrama számára.

Másképp nagyon nehéz lesz ez a fejlõdés, és egyre csak erõsödni fog ez a mámáti, hogy „én ez a test vagyok, ez az enyém”. Minél több dolgunk van, annál nagyobb a lehetõsége, hogy azt gondoljuk, hogy „ez az enyém”. Tehát mi csökkenteni akarjuk a ragaszkodást. Olyan könnyű megint beleesni ebbe a dologba.

Mindenkinek látnia kell, hogy jaja szammóhitó dzsíva átmanam tri-gunátmakam paró ’pi manuté ’nartham. Hogy itt van Krisna, Krisna mellett pedig ott van májá, aki ellenõrzi, hogy mit csinálunk. Neki egy hosszú listája van azokról a dolgokról, amelyekkel mindenkit be tud csapni. Ahogy Krisna mindentudó, Májádéví is mindentudó. Õ mindent tud, ismeri az összes anarthánkat, az összes gyöngeségünket, és az a szolgálata, hogy különféle ajánlatokat tegyen ezeknek az anartháknak és gyöngeségeknek, és megnézze, hogy mennyire vagyunk komolyak a lelki életben való fejlõdésben. Amikor elvesszük az elsõ dolgot, akkor jön a második és a harmadik, és egy teljes programja van arra, hogy lehúzzon minket onnan, ahol most vagyunk a Krisna-tudatban, vagy ahol leszünk a Krisna-tudatban. És egész addig a pontig,amíg meg nem kapjuk Krisna lótuszlábának a menedékét, májá még mindig próbálkozik. Mindig van egy programja, bármilyen szinten vagyunk - akár szannyászí, akár nagy templomprezident, vagy sikeres bhakta vagy mátádzsí, - hogy arról a szintrõl teljes illúzióba hozzon. Neki az egész szisztéma ki van dolgozva. Ezért egy bhakta nagyon óvatos, hogy májá ne tudja megfogni.

Ez az egyszerű életstílus egy olyan dolog, ami megmenti a vaisnavákat, és ez Új-Vradzsadháma közös alapja. A vaisnavák és a karmík élete ebbõl a szempontból különbözik. Különbözik, hogy milyen bútorunk van, hogy mit eszünk, hogy mennyi dolgot akarunk gyűjteni. Õk azt akarják, hogy minél díszesebb, nagyobb, bonyolultabb legyen az életük, mi pedig azt, hogy minél egyszerűbb legyen, minél kevesebbel meg tudjunk élni, minden minimális legyen. Minimális legyen a kocsink, minimális legyen a házunk, minimális legyen, amit ennünk, aludnunk, élveznünk kell, a lelki életünk pedig legyen maximális. Õk teljesen más irányba mennek. Ezért mi nem tudunk rajtuk függni. Az egyik bhaktának problámája van itt az építkezéssel, mert az apukája nem tudja megérteni, hogy miért akar valaki itt építkezni, amikor itt nincs elektromosság, nincs gáz, se folyóvíz, se út, és ráadásul ha itt épít valaki valamit, akkor az drágább lesz, mint ha venne egy házat a faluban. Akkor miért akar itt lenni? Igen, ha valakinek ez a perspektívája, akkor já nisá szarva-bhútánám taszjám dzságarti samjamí (Bg.2.69).

Egy materialista és egy transzcendentalista teljesen másképp látják a dolgokat, és ami az egyiknek fehér, az a másiknak fekete. Lehet látni, hogy amikor bhakták megházasodnak, akkor a szüleik már félig megbocsátanak nekik, hogy eljöttek a Krisna-tudathoz, és amikor gyerekük van, akkor már kilencvenöt százalékig megbocsájtanak. Mert mi van bennük? Az a nagy remény, hogy a gyerek vissza fog térni a „rendes” élethez. Ez az õ tervük. És e cél elérésében õk ugyanúgy szerepet játszanak májá kezében. Mondani fogják, hogy vegyél ezt és vegyél azt, és legyél megint olyan, mint mindenki más, mint egy normális ember. De ha mi gríhaszthák leszünk, akkor pont nem olyanok leszünk. Nem akarunk olyan életet. Mi nagyon egyszerű életet akarunk, hogy ne kelljen sok dologról gondolkodni. Nem akarunk a nagy földterületünkre gondolni, és arra, hogy mi fog történni azokkal az anyagi dolgokkal, amit összegyűjtöttünk. Krisnára akarunk gondolni, mert bahu- sákhá hj anantás csa / buddhajó 'vjavaszájinám (Bg.2.41).

Mert az májá célja, hogy valami más irányba terelje a figyelmünket. Az egyszerű élet tehát azt jelenti, hogy csak egy irány van: Krisnát követni. És a többi dolog - csak az, ami feltétlenül szükséges. És meg kell tudni, hogy mi az, ami valóban szükséges.

Ezért adta nekünk Prabhupada az Isópanisadot. Isavászjam idam sarvam jat kincsa dzsagatjám dzsagat / téna tjakténa bhunydzsíthá. Mindenkinek tudnia kell, hogy mi az, ami szükséges.

Lehet, hogy amire az egyik személynek van szüksége, az egy kicsit különbözik attól, ami egy másiknak szükséges. Ami egy karmínak szükséges, az nem szükséges egy vaisnavának. Tehát mire van szükségünk nekünk mint vaisnaváknak és mint egyéneknek? Általában mi csökkenteni akarjuk a szükségleteinket. Ezt a példát látjuk mindig a vaisnava ácsárjáinkban, és ez a közös alapja Új- Vradzsadhámának is: egy egyszerű életmódot akarunk bemutatni. Mert ha nem tudjuk ezt megmutatni, akkor nem fogjuk tudni megmutatni a magasszintű gondolkodást sem, mert akkor nem lesz magasszintű gondolkodás. Akkor alacsony szintű gondolkodás lesz, mert az a bonyolult életforma fogja lefoglalni a tudatunkat, ami sok bonyolult dolgot jelent, és mindig ezekrõl az anyagi dolgokról fogunk gondolkodni. Itt is láthatjuk most, hogy bár még egyszerű életstílusunk van, de még mindig nem könnyű Krisnára gondolni. Akkor mi van olyankor, amikor még bonyolultabb az élet? Akkor milyen nehéz lehet Krisnára gondolni? De szmartavjam szatatam visnu. Ez a célja az egész dolognak: hogy minél többet és többet tudjunk Krisnára gondolni.

Most olvastam a Bhágavatam Harmadik Énekét, amelyben Prabhupáda nagyon erõsen hangsúlyozta, hogy mindenki kötelessége, hogy szeretetet fejlesszen ki Krisna iránt. Magyarázta, hogy e nélkül a szeretet nélkül nem lehet Krisnát megérteni. Ez tehát a kötelességünk; ez egy fontos dolog. De ha nincs idõnk...

Az a csapda, hogy májá el fog minket csábítani, és el fogjuk veszteni az összes idõnket. Ezért a bhaktáknak nagyon óvatosaknak kell lenniük, és függetlenül a helyzetünktõl - mint brahmacsárí, gríhasztha, vánaprasztha, szannyászí - mindenki mindig tartsa minimálisan szinten a szükségleteit.

Egy gríhaszthának mást jelent a minimális mint egy brahmacsárínak, akinek kevesebb igénye van. Szóval mindenkinek saját kvótája van, egy vánapraszthának és egy szannyászínak is. Mindenkinek kell tudnia a saját kvótáját.

Most megismételem, amivel elkezdtük: a bhaktáknak az a kötelességük, hogy minden helyzetben tudják, hogy mennyi szükséges, és mi engedhetõ meg. Ha többet csinálunk, akkor abból nem csak lelki nehézség lesz, hanem bűn is. Adharma lesz, ami azt jelenti, hogy átlépünk azon a szinten, ami meg van határozva a szentírásban vagy ami kvótaként meg van határozva a számunkra. Akár tudjuk akár nem, amikor átlépünk, akkor az bűn. A bűn azt jelenti, hogy bűnös visszahatás, és így egyre jobban belekeveredünk ebbe a világba. Szóval ez egy nagyon, nagyon fontos dolog, ez maga a lényeg.

A varnásrama egy olyan társadalmi rendszert jelent, amelyben mindenkit oktattak arról, hogy mit tegyen az élet minden egyes lépésénél. Ezért nekünk el kell ezt fogadnunk és minden helyzetben kíváncsinak kell lennünk, hogy „mi a kötelességem a következõ lépésnél?” Egy kezdõ brahmacsárínak, egy olyannak, aki már a gríhasztha-életre gondol, annak, aki már belépett oda, valakinek, aki gyereket tervez, valakinek, akinek már van gyereke, akinek unokái vannak, aki szeretne visszavonulni, aki visszavonult, aki szeretne lemondani, aki lemondott... Sríla Prabhupáda mondta, hogy itt vannak a törvénykönyvek. És ezek ott le vannak írva. Fõleg a Hetedik Énekben, ott jó sok van a gríhasztha-életrõl, fõleg arról van szó, a Tizenegyedik Énekben pedig a brahmacsáií, a szannyászí-, és a vánaprasztha-életrõl. Krisna nagyon szigorú dolgokat mond az Uddhava-gítában, a Tizenegyedik Énekben.

Ott magyarázza Krisna Uddhavának ezeket a dolgokat. A mi kötelességünk, hogy tanulmányozzuk és tudjuk ezeket, aztán pedig nézzük meg Prabhupáda magyarázatában, hogy milyen mértékben lehet, vagy hogyan kell nekünk ebben a korban ezeket a dolgokat gyakorolni. És ha nem tanuljuk ezt, akkor nem vagyunk sem brahmacsárík, sem gríhaszthák, sem sannyászík, hanem csak varna-sankarák vagy ásrama- sankarák vagyunk. Vagyis lebuktunk a varnánkban vagy az ásramunkban.

Mindenki gondolhatja, hog yitt ülünk mint brahmacsárík, brahmacsárínik. Amikor eljöttünk a Krisna-tudatba, akkor elkezdtük-e gyorsan átnézni a könyveket, hogy „mi van itt írva a brahmacsárí életrõl”? Ki csinálta ezt? Ha nem ezt csináljuk, akkor mit csinálunk? Ha elmész életmentõnek a Balatonhoz, akkor nem olvasol olyan könyvet, ahol leírják, hogy mit jelent életmentõnek lenni? Nekünk pedig itt vannak ezek a könyvek, és a bhaktáknak az a kötelessége, hogy akármilyen helyzetben vannak az ásramot vagy a szolgálatot illetõen, tanulmányozzák Prabhupáda könyveit, hogy mit mondanak ezekrõl a dolgokról. Mit mond Krisna, mit mond Sukadéva Gószvámí, mirõl szól a brahmacsárí- élet? És amikor ezt meglátjuk, akkor minden olyan tiszta lesz. „Óh, igen; ezt kell csinálni!” És amikor ezen az alapon követünk, akkor nagyon erõs társadalom lesz a Krisna- tudatban és Új-Vradzsadhámában. Amikor mindenkinek saját véleménye van mindenrõl, aminek semmi sásztrikus alapja nincs, akkor csak káosz lesz.

Tehát mindenkinek kötelessége tanulmányozni ezeket a dolgokat, és javaslom a bhaktáknak, hogy hátul a tárgymutatóban mindegyik könyvben nézzék meg, hogy mi a brahmacsárí-élet, a gríhasztha-élet - nézzétek meg az idézeteket. Vagy ha valaki most mint művész dolgozik, vagy bráhmana, púdzsárí vagy ez, vagy az, akkor meg kell nézni mindezeket a dolgokat.

Megvannak nekünk Prabhupáda levelei, könyvei, beszélgetései, s ezek alapján van egy tiszta képünk. Mit tudunk mi? Mi nem tudunk semmit, de akkor legalább ott van egy kép, amit mi be tudunk festeni, hogy „igen, itt rajzolja meg Sríla Prabhuáada, hogy mit kellene csinálnunk”.

Az egyszerű élet tehát nagyon fontos. Abból fogjuk látni, hogy milyen mértékben fejlõdnek a dolgok, és mennyire vagyunk sikeresek, hogy milyen egyszerű életmódot tudunk fenntartani.

Sríla Prabhupáda kí dzsaja!

Forrás:  H.D.G. Srila Sivaráma Szwámí Mahárádzsa, Új-Vradzsadháma, 1995. augusztus 24.

Ez a kiadvány Õ Isteni Kegyelme Sríla Sivarama Swámi Mahárádzsa Krisna-völgyben adott, 1995 júliusában és augusztusában elhangzott elõadásainak anyagát tartalmazza. Mivel az elõadások élõszóban hangzottak el, a szövegek nyilvánvalóan az élõ beszéd sajátosságait hordozzák magukon. Bízunk benne, hogy az elõadások anyaga így is könnyen követhetõ és élvezetes lesz a tisztelt olvasók számára. A Szerkesztõk